Sötét folyosókra emlékszem, s egy zöld ajtós homályos helyiségre, mely vitrinekkel és akváriumokkal volt tele. Az egyik akvárium üvege mögött, a zöld növényzet törpe dzsungelében foltos szalamandra sötétlett. Tokája hullámzott, iszapfeketeségű testét sárga pettyek borították. Megrendítő volt!
Sokáig ez a biológiaszertár, az innen hozott élmény izgalma jelentette nekem a magyar nyelvű világi líra legelső és egyik legnagyobb költőjéről elnevezett gimnáziumot. Ennek az épületnek az alapjait még a tizenkilencedik század utolsó negyedében rakták le, hasonló stílusban épített testvéreit ott találjuk a felvidéki gimnáziumok sorában. Falain emléktáblákat helyezett el a kegyelet. Az épület homlokzati részén, nem messze attól a helytől, mely elődjének, a századvég jeles költőjének ebben az iskolában töltött ötévi tanári működésére hívja fel a figyelmet, van még egy márványlap, melyen egy idézet áll. A tévesen Balassi Bálint vitézi énekének tulajdonított verssor valójában a tanítvány, Rimay János költeményéből való: „Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll”.
A mementónak szánt emléktábla mindvégig a helyén maradt, talán azért, mert a józan belátás végül is nem a nacionalizmus megnyilatkozását látta a sor mögött, hanem a fájdalmas tény rögzítését egy régen élt költő verssorának megidézésével, a hajózhatónak kikiáltott határfolyótól kőhajításnyi távolságban. Kezemben tartom a Balassi Bálintról elnevezett gimnázium értesítőjét 1934-ből. Már a hang is részvétet keltő, ahogy a korabeli krónikás a nemzet sorsfordító kataklizmájában szélekre került kisváros iskolai életéről szól. Az egyik tanártárs nyugalomba vonulását a következő sorokkal kommentálja: „Az igazi alkotáshoz csendes és szerető erők kellenek. Oly nagy szükségünk van az elhivatottakra. Mikor fáradni kezdünk, bekapcsolódunk életük fáradhatatlanul lüktető ritmusába, mi, magyar tanárok maroknyi csapata Trianon második évtizedében itt – a végeken.”
Amikor 1919 januárjában az intervenciós csapatok átlépték az Ipoly folyót, a gimnázium testnevelő tanára fegyveres harcra szólította fel diákjait. Az egyetlen első és utolsó beszélgetés, mely a gimnasztika tanára és köztem létrejött, egy találkozóhoz fűződik, melyen a tantestület és a diákság a gimnázium életre hívásának több évtizedes fordulójára emlékezett. Mint díszvendégek, az egyik osztály e célra rögtönzött emelvényén kaptak helyet az idős tanárok. Szinte látható fénykör vonta körül alakjukat, annyira összefogta őket a mögöttük tömörülő idő, s innen, a lepellel fedett pulpitusról hallgatták értő figyelemmel az önképzőkör ifjú poétáinak írásait. D. J. bácsi, a testnevelő tanár Sz. L., a mennyiségtan és fizika tanára mellett ült az emelvényen.
Az 1934-es értesítő, mint az akkori tantestület tagjait, bemutatta életük fontosabb állomásait, választott szakirányultságukat, szolgálati éveik számát, a Nagy Háborúban szerzett katonai kitüntetésüket.
A keskeny kis dobogó vasvázas székein, az alma mater régi tanárainak vékonyka gyűrűjében D. J. és Sz. L. enyhe megilletődéssel fogadta az ifjú generáció hangos közeledését. A gimnasztika tanára, a „cseh kiverés” egykori szereplője rövidre metszett bajszát simogatta, amikor a felolvasás után odalépett hozzám: „Tudod-e, mit jelent ez a mondás?” És Juvenalis híres mondatát idézte az ép testben lakozó ép lélekről – latinul. Kétségbeesetten álltam. Én a gimnáziumban francia nyelvet tanultam, latint nem. Zavarom egyre nőtt. Mintha az elviselhetetlenül hosszú szünet a megleckéztetésem érdekében történt volna. Aztán megérkezett a felelet: mens sana in corpore sano – ezúttal már magyarul. Sűrű szemöldöke barátságosan felugrott: – Láttalak a délelőtti szertorna-bemutatón. Egész jól ment az a haskelep!
Még mindig pironkodva, ekkor értettem meg, hogy D. J. bácsi a délelőtti sportrendezvényen nyújtott szerény teljesítményemet s önképzőköri felolvasásomat kívánta a római költő idézetével honorálni.
A középosztály eme iskolák falai között munkálkodóira az alapos tárgyismereten kívül a sokirányúság volt jellemző. A gimnázium földrajz–történelem szakos tanára egyszersmind népesedés-szakértő is volt. Minden évben számontartotta az elérhető statisztikai adatok alapján a világ és benne Magyarország lakosainak megközelítő számát. Az évkönyv tanúsága szerint gyakran elzarándokolt tanítványaival a drégelyi és a visegrádi romokhoz. „A fellegvár hatalmas méretű falait megilletődve járja sorra a kiránduló csapat – olvassuk a diáktudósítást a harmincas évekből –, majd letelepszik a nagy lovagterem falai tövébe és áhítattal hallgatja N. B. tanár úr előadását a vár történetéről.”
Az idős tanárok nagy részét mély, bensőséges viszony kötötte a gimnáziumhoz és annak diákjaihoz. Az épület akkor még tágas udvarán délutánonként felsorakoztak az egy évfolyamba tartozó osztályok atlétatrikós focistái afféle házi bajnokságra. A poros fejű akácok árnyékába ilyenkor már kikészítette székét a francia nyelv tanára, hogy onnan figyelje a csapatok mozgását. Rajongott a sportért, a futballért különösen. Letette játékvezetői vizsgáját, meccseket vezetett, és mint edző vette ki részét a város sportéletében. Az ötvenes évek elején megbuktatta egyik tanítványát, mire az bosszúból feljelentette. Olyan szavakat adott tanára szájába, melyek az akkori politikai miliőben a legsúlyosabb következményekkel jártak. A hatalom a diák mellé állt, s már kész is volt az ítélet, azonnali felfüggesztés és börtön. Két és fél évre eltűnt családja szeme elől. A Gyűjtőfogház, a szegedi Csillag, Márianosztra voltak állomáshelyei. Más, ekkortájt országosan hasonló példákhoz viszonyítva, még enyhe volt a büntetés, mondhatnánk. Előfordult ennél drasztikusabb, maradandóbb nyomokat hagyó megtorlás is bőven.
Aztán jóval később, évek múlva, visszakerült a tantestületbe, s kezdte ott, ahol abbahagyta: az igeidők fejbe gyömöszölésénél. Azt hihetné az ember, hogy a diáksághoz való viszonya ezt követően megváltozott. De nem így történt. Úgy volt, akként járt el, ahogy Kosztolányi regényének Novák tanár ura: magában megbocsátott az ellene vétkezőnek. Ötéves érettségi találkozónk napján úgy lépett be az étterem üvegajtaján, mintha az osztályba fordult volna be, minden változatlannak mutatta őt. A régi öltönyét viselte, és parázslott kezében a cigaretta. Rá egy évre értesültünk a haláláról.
Ha arra kellene választ adnom, hogy mi volt már ott, akkor, a diákszemmel is felmérhető érték ezeknek a múltból, félmúltból érkező tanárembereknek a munkájában, az annyiszor ismételt, közhelyes felelet jut eszembe: életformájuk volt a tanítás. A francia nyelv tanára is valószínűleg azért nem épített falat a sérelemből maga és az ifjúság közé, mert tudta, hogy a legtöbbet kockáztatná ezzel: a számára legbecsesebb létezési mód feladását. A századfordulós falak, melyek között fél életüket eltöltötték, a sok értelemben peremre került kisváros és annak légköre érzékennyé tette őket a múlt eseményeinek, eszményeinek befogadására. Óráik azért lehettek a töredékes emlékezetben is maradandó értékűek, mert a sorsuk mögött felsejlő történelem, a maguk mögött hagyott, de lényükben megőrzött múlt ott hatott a tanítás során is. Azzal ugyanis, így gondolom ma is, valamennyien tisztában voltak, hogy ember és ember között, „lélektől lélekig” nagyon sok útja lehet a szellemi érintkezésnek, de a közeledés mélyebb pillanatait, az emberség és emberiesség megméretését ez a pálya ígéri a legteljesebben.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
