Végül csak költő
A nevem Attila. József Attila.
Magyar költő voltam, vagyok és leszek.
Amiket írok, öncsaló énekek,
lobban bennük, majd kialszik a szikra.
Gyűrődnek előttem a távolságok,
mint a gyémánt-könnyű ártatlan percek,
óvják a mélytől az elfáradt lelket,
mikor minden emberben otthont látok.
Mivel kitaszítják a gyámoltalant,
nincs maradásom, mert nincs egy őrzőm sem,
és ellöknek maguktól az oldalak.
Mama, ha elölről kezdhetném egyszer,
engednéd, hogy a világon őrködjem?
Nekem való lenne. Nem lenne kényszer.
*
Laktam már vagonok és sínek mellett,
guggoltam a szénszagú éjszakában
a fekete vasak között anyátlan,
csak a rozsdamarta felhők rejtettek.
Loptam mamának a szenet fűteni,
csenddé dermedtem, ha a hold rám sütött
az otthonnal vetett csillagágy fölött.
Kertész leszek, aki fáit ülteti
az Édent megszégyenítő kertjébe,
tűzoltó, juhász s katona egyszerre
leszek. Végül csak költő – Istentelen,
akit néha a szavakban sejtenek.
Ki a vagonok zajától nem remeg,
ki egyszer elvész, hogy aztán meglegyen.
Nyitókép: Kossuth Lajos tér, Marton László szobrászművész 1980. december 21-én felavatott A Dunánál című József Attila szobra. Háttérben a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége / MTESZ-székház. Fortepan. Fotó adományozó: Szerényi Gábor
