Halálával a magyar líra egyik legcsendesebb, mégis legszívósabb hangja némult el – olyan alkotóé, aki a szülőföldet nem témának, hanem erkölcsi iránytűnek tekintette, s aki a versben nem a látványosságot, hanem a hűséget kereste.

1943-ban a Kiskunság poros, mégis termékeny vidékén, Akasztón született. Ez a táj nem csupán gyermekkora helyszíne, hanem egész életművének mélyrétegű hordozója volt. Verseiben a föld, a szél, a szőlő, a por és a csend nem metaforák, hanem élő jelenlétek – a magyar vidék archaikus ritmusai, amelyekben a költő mindig otthonra talált. Kalocsán érettségizett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar–népművelés szakon szerzett diplomát. Szakdolgozatát Nagy Lászlóról írta, akinek erkölcsi tartása és költészetének képi ereje egész pályáján meghatározó maradt.

A hatvanas évek végén a Kilencek költőcsoport tagjaként tűnt fel,

az 1969-es Elérhetetlen föld című antológiában. A csoport új, erkölcsileg megalkuvást nem ismerő hangot hozott a magyar lírába – Kiss Benedek ebben a közegben találta meg saját, szelíd, de rendíthetetlen hangját. Első kötete, a Gazdátlan évszak Kormos István szerkesztésében 1970-ben jelent meg. Ettől kezdve több mint harminc könyve látott napvilágot: verseskötetek, gyerekkönyvek, műfordítások, összegző életműkiadások.

Költészete a népi szürrealizmus és a közösségi sorsvállalás különös elegyét alkotta.

Nem volt harsány, nem volt divatos – de minden sora mögött ott állt a tapasztalat, a munka, a földdel való közvetlen kapcsolat. A nyolcvanas évektől őstermelőként, szőlőművelőként és borászként élt a Szent György-hegyen. Ez a kettős élet – a költőé és a gazdáé – nem ellentmondás volt, hanem szerves egység: a természet körforgása, a mulandóság és a kitartás tapasztalata mélyen beépült verseibe. Aki olvasta a Napi gyász, napi vigasz vagy az Utak keresztje darabjait, tudja, hogy Kiss Benedek számára a vers nem menedék volt, hanem munka: a létezés megművelése.

Műfordítóként különösen a bolgár líra tolmácsolásában alkotott maradandót.

Számos bolgár költő és meseíró művét ültette át magyarra, hidat teremtve két kultúra között – ezért a Bolgár Népköztársaság kitüntetését is elnyerte. Fordítói munkájában ugyanaz a figyelem, alázat és ritmusérzék működött, mint saját verseiben.

Pályáját a szakma és az állam is elismerte: kétszer kapott József Attila-díjat, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, Magyarország Babérkoszorúja díját, majd 2018-ban a Kossuth-díjat. A Magyar Írószövetség örökös tagja volt, az MMA pedig saját halottjának tekinti.

Utolsó éveiben visszavonultan élt,

betegsége súlyosbodásáig a Szent György-hegy csendje, a szőlő rendje, a munka ritmusa határozta meg életét. Késői verseiben a mulandóság nem fenyegetésként, hanem természetes állapotként jelent meg. Kiss Benedek nem a haláltól félt, hanem a szó hitelének elvesztésétől. Ezért maradt költészete mindvégig sallangmentes, tiszta, fegyelmezett.

Halálával a magyar irodalom olyan alkotót veszített el, aki tudta, hogy a versnek súlya van, a szónak pedig következménye. Olyan költőt, aki nem akart többnek látszani, mint ami volt: a szülőföld hűséges krónikása, a mindennapi munka poétája, a csend mestere.

„A föld nem kérdez, csak elnyel.
A szó nem kiált, csak marad.”

Kiss Benedek versei velünk maradnak – mint a táj, amelyből születtek, és amelyhez mindvégig hű maradt.

 

Nyitókép: Lugosi Lugo László. A képet az MMA bocsátotta lapunk rendelkezésére.