A magyar televíziózás korai korszakában akkori vezetői már az indulás pillanatában előszeretettel tűztek műsorkínálatukra filmsorozatokat, melyek azután napokra, hetekre a képernyő elé ültették a fél országot. Ilyen sorozat volt a hatvanas évek elején A lelkiismeret lázadása című ötrészes tévéfilm, mely Rudolf Petershagen könyve alapján született. A könyv és a belőle készült, önéletrajzi elemekkel sűrűn átszőtt film arról szól, hogy Petershagen a hitleri Németország egykori Wehrmacht-tisztje miként fordul szembe a náci ideológiával, korábbi militarista nézeteivel, s lesz döntési helyzeteiben egyre inkább a jó oldalán álló humánum képviselője. Kommunista mű, erős politikai célzattal, állították később a könyvről és a filmről is (jóllehet a hatvanas évek legelején ennek a véleménynek aligha lehetett hangot adni), de a meghozott ítélet Petershagen opusára nézve csak részben volt igaz. A mű ugyanis az egyetemes emberi értékeken belül a keresztény etika olyan fontos kérdését érinti, mint a világban jelen lévő rossznak kezdetben ösztönös, majd mind tudatosabb elutasítása, mely útnak a végén egészen új élet szolgálatosa lehet az ember. Ezt a nehéz, állandó önreflexiókkal kísért, nemegyszer önmagunkkal szembeállító, szembesítő folyamatot a Szentírás megigazulásnak nevezi, mely az egyik legnagyobb stáció az ember lelki fejlődésében. A világirodalom nagy regényei szinte kivétel nélkül ezt a kérdéskört érintik Tolsztojtól mindmáig. Petershagen életének egy drámai pillanatában eljut odáig, hogy jókor meghozott, határozott döntéssel emberek százainak életét menti meg: ő lesz az, aki a parancsnokságára bízott Greifswaldot, ezt a régi Hanza-várost harc nélkül adja át az oroszoknak, megmentve a várost a pusztulástól.

Miért jutott mindez eszembe? Szigetszentmiklóson jártam egy olyan költő, író emléktáblájának avatásán, aki jómódú református parasztcsalád hetedik gyermekeként 1899- ben itt született. A család elszegényedése miatt, hat elemi elvégzése után a szülők kiveszik az iskolából a fiút, aki ezt követően hosszú évekig a csepeli Weiss Manfréd Gyár öntödéjének dolgozója lesz. Embertelen körülmények között végzi a testet őrlő munkát, közben megházasodik, négy gyermeket nevel, s a maradék, kiszorított időben műveli magát, olvas. Hogy mit? A magyar és a világirodalom klasszikusait, történeti tárgyú és filozófiai munkákat. S. Becz Pálnak hívták. Magánkiadásban, Miklós fia jelentette meg könyveit a közelmúltban. Utam a HÉV-megállótól a Kossuth Lajos utca előtt vezetett el, melynek közepén ott magasodik a református templom új, 1990-ben átadott modern épülete. A régi templom ugyanis nincs meg, 1944 novemberében tornyát szétlőtték, s a főhajó is annyira megsérült, hogy három évre rá a megmaradt falakat lebontották. Szigetszentmiklós lett az egyetlen település az országban, ahol a háborúban megsérült templomot nem építették újjá. A régi templomról csak képeket láttam, 1798-ban emelték barokk stílusban, háborúban szétlőtt tornyát 1828-ban húzták fel, végleges formáját 1875-ben nyerte el. Ebbe a régi, fényképeken is jól követhető, arányosan szép templomba járt S. Becz. Pál is. Falai között énekelte a zsoltárokat, melyekről később azt írta, hogy mély lelki megrendülést érzett, valahányszor hallgatta őket. Negyven évet kellett arra várni, hogy a községi tanács által időközben kisajátított üres telket a gyülekezet visszakapja, s az engedély is megérkezzen egy új templom építésére. Negyven év hajlék nélkül!

Körülbelül ugyanebben az időben, az 1980-as évek közepén kelet- és nyugatnémet lelkipásztorok találkoztak Tahitótfaluban, a református egyház konferenciatelepén. A nyugatnémet csoport egyik tagja, Reinhold Pfeiffer, aki Meisenheimben, ebben a Rajna-vidék-Pfalz-tartományi kistelepülésen volt zenetanár, megkérdezte a konferencia vezetőjét, tehetne-e egy kis látogatást a környéken. – Hogyne – volt rá a válasz –, de pontosan hova? – Szeretne egy helyet felkeresni, mely nem a Szentendrei-szigeten található, hanem emlékezete szerint lejjebb, a Duna egy másik ága mellett, melyhez második világháborús emlékek kötik. Ezen a szigeten történt, hogy mint a tüzérség lövésze parancsba kapta egy templomtorony lerombolását, mert a német felderítők szovjet katonai megfigyelőket észleltek az épület ablakaiban. A leomló templomtorony képe – fogalmazott Reinhold Pfeiffer – vele van azóta is, nem engedi el. Pfeiffer már nem volt fiatalember a nyolcvanas évek közepén, de az emlék negyven év után is, mint mélyen hívő embert, mindennap kísértette. Még ott, a helyszínen összevetették az adatokat, a pontos időpontot, és hamar kiderült, hogy a szigetszentmiklósi református templom lett áldozata a gyilkos lövedéknek. „Reinhold Pfeiffer felelősséget érzett a régi templom lerombolásáért – ezt már Meisenheim nyugdíjas lelkipásztora írta róla Szalkay Lászlónak, a szigetszentmiklósi egyházközség jelenlegi lelkészének. – Azt akarta, hogy gyülekezetünk adománygyűjtés által járuljon hozzá az új templom építéséhez, amihez gyülekezeti tagként jelentős összeggel ő is hozzájárult a kiengesztelődés jegyében.”

Valóban regénybe illő, lélekindító történet, hogy a háború éveiben ez a még fiatal német tiszt tettének minden vállalt következményével, már akkor, a rombolás pillanatában megérzi cselekedete súlyát, roppant terhét hordozza egy életen át, hogy végül egy kínálkozó alkalommal felajánlásával megpróbálja kibékíteni lelkiismeretét.

Megindító az is, ahogy az idős meisenheimi lelkész, Günther Lehnhoff ugyanebben a levelében megvallja, hogy kezdetben tartózkodó álláspontot képviselt a segítés kérdésében; kis gyülekezetüknek már van partnergyülekezete az NDK-ban, nehéz mellette még egy másik egyházközséget támogatni.

De átélte a magyar gyülekezet helyzetét és megértette a negyven éve önmaga tettével viaskodó egykori katonát is, aki helyre akart hozni valamit abból, amit parancsra elkövetett. A presbitériummal közösen meghozta a döntést, megszervezte az adománygyűjtést.

1991 októberében a meisenheimi gyülekezet megérkezik Szigetszentmiklósra. A korábbi üres telken, a régi helyén, ott áll az új templom, melyet ekkor szentelnek fel. Éneklik a zsoltárokat. Az ünnepi alkalmon a német gyülekezetben jelen van Reinhold Pfeiffer is.