Később születtem, ifjú vagyok. Atyám sokszor azt mondja, hogy még csak gyerek. Anyám sem sokat törődik velem.

Amíg itthon volt a testvérem, addig is csak bajt hozott haza minden útjával. Ahogy nőttünk, úgy a gondok is vele. Már kicsi gyermekkoromtól fogva atyám napokig rám hagyta a gazdaságot, hogy elmenjen helyrehozni testvérem botlásait. És jaj volt nekem, ha a kalmárok becsaptak! Hátamon viselem néhány botütés nyomát a mai napig. De megtanultam, kik a jó kereskedők, és kik azok, akiket már a küszöbre sem szabad felengedni. A jólelkű szomszéd gazdák mutatták meg a vetés és aratás csínját-bínját, megtanítottak az állattartásra, legeltetésre. Azt még nem tudtam, hogy mi a szerelem, de már teheneink ellését én vezettem le.

Anyám pedig csak sóhajtozott eközben. Hogy miért nem cicomázom magam, miért nem főzök finomakat, a kenyérlángosom sokszor megpörkölődik. Az asszonyoknak naponta elmondta, hogy nem ilyen magzatot várt, mint amilyen lettem. Azok csak csóválták a fejüket, és azt válaszolták, tíz fiút is megadnának értem.

Egy nap nagymester jött a vidékünkre. Atyámhoz is betért, vendégségbe. Épp a bárányunk ellett, de atyám elvárta, hogy én szolgáljam ki a vendéget, őt és a testvéremet. Nem tehettem mást, mint hogy a karám és az udvar között futottam. Egyik fordulóban vér és ürülék maradt a lábszáramon, amit nem vettem észre a sietségben. Anyám ekkor lépett be az udvarra, és hangosan nevetett rajtam. Megszégyenülve álltam ott. A nagymester viszont felállt, a kulacsában lévő vizét a lábamra öntötte, és ruhája szélével törölte meg. Atyám ezért pofon vágott, mert szerinte illetlenség volt elfogadnom, és megtiltotta, hogy aznap betegyem a lábamat a házba. „A bárányokkal alszol” – vetette oda.

Este a nagymester látogatott meg a karámban. Azt mondta, egy hétig lesz a városban, de ő minden éjjel kijön hozzám, és megtanítja nekem mindazt, amit hét éjjel meg lehet tanítani. „Meg kell magadat védened” – mondta. És bár napközben mindketten temérdek teendőinket végeztük, mégis hét éjjelen át folyt oktatásom. Megtanította, hogyan tudom megvédeni a testemet és a lelkemet. Utolsó éjjel azt mondta, hogy ha majd útra kelek egyszer, mindezen tudás birtokában már nem kell félnem. Azt mondtam, sohasem fogok innen elmenni, hiszen itt van a gazdaság és a szüleim is, és a parancsolat szerint tisztelnem kell őket, hogy hosszú ideig élhessek. Nem felelt erre, csak mosolygott.

Eljött a nap, amikor testvérem kikérte örökségét, és azt mondta, soha többé nem tér vissza. Atyám sírt, anyám szintén. „Miért teszed ezt velünk? Az egész örökség a tiéd lesz, hiszen te vagy a gyermekünk, csak maradj itt” – könyörgött neki atyám. A kancsóba friss vizet húztam, csendben tettem le az asztal mellé. „Menj innen, most ne zavarj, nem látod, hogy fontos dolgokról beszélünk?” – ripakodott rám atyám. Lehajtott fejjel osontam ki az ajtón.

Volt egy csodaszép fám, amit nehezen nevelgettem a ház előtt. Amikor elment mellette a testvérem, belekapott teljes erejéből. Nem tudta kitépni, így annyi kárt okozott benne, amennyit csak tudott. Kacagva nézett vissza rám, látva a szomorúságomat. Alig tudtam megmenteni a fát, de végül sok odafigyeléssel sikerült helyrehoznom. Abban az évben nem adott gyümölcsöt, de bíztam benne, hogy a következőben már fog.

Azt hittem, ha testvérem elmegy, végre fellélegzünk. Nem így történt. Sok-sok adósságot halmozott fel a távolban, amelyek törlesztőjét tőlünk követelték a borárusok és az utcalányok.

Próbáltam beszélni atyámmal, hogy nem kellene rendeznünk, van öröksége, fizesse abból. De nem hallgattak meg, sőt, az én részemet költötték a tartozások fizetésére. „Neked erre úgysincs szükséged, hisz itt laksz, miért neked pénz, hálátlan?” – volt a válasz egy pofon kíséretében, amikor megkérdeztem, hogy mi lesz az örökségemmel.

Jó ideje nem tudtuk, hol lehet a testvérem. Atyám a keresésével is engem bízott meg. „Homályosak már a szemeim, s te fiatalként jobban boldogulsz a világban” – mondta. Mint ahogy azt sem látta, hogy megszakadok a nyájjal, a gazdasággal, a kalmárokkal való pereskedésekben. A gazdaság, a család hírneve és a testvérem keresése mind-mind az én vállamat nyomta.

Atyám testvérei naponta eljöttek, elbeszélni, hogy mit csinálok rosszul. Kioktattak a báránytenyésztésből, pedig a mi juhaink sokkal kövérebbek és egészségesebbek, mint az övéik valaha. Elmondták, hogy én túl fiatal vagyok ahhoz, hogy tudjam a dolgok menetét, és tiszteletlen vagyok, mert ha rossz tanácsot adnak, elmondom, hogy miért nincs igazuk. Ha nem engem szidtak, arról sírtak jajongva, hogy mit hallottak testvéremről, mit csinált a távolban. Atyámék minden egyes nap siratták a tékozlót, mintha megállt volna az élet. Pedig a tehenek és a juhok továbbra is éhesek voltak, a kecskék és a tevék szintén, a gabona és a búza ugyancsak nőtt a mezőn, de mindez csupán az én gondom volt. „Majd ahogyan az Úr adja, úgy lesz” – mondták, pedig az Úr a sírást nem, csak a munkát áldja meg.

A nagy munkálatokat elvégeztem, ha kellett, éjszaka is mentem a malomba. Betakarítás után a bölcsekhez jártam, hogy tudóssá képezzem magamat. Atyám ezt is kifogásolta, szerinte a testvéremet kellett volna keresnem. De már a kalmárok is azt mondták neki, hogy pénzkidobás őt keresni, majd a tartozásai alapján tudni fogjuk, hol járt.

A déli forróságban, míg más urak tivornyáztak, én írni-olvasni tanítottam a szolgákat. Új, nagyobb, tágasabb, biztonságosabb magtárat terveztem és építettem, forrásokat kerestem, kutakat ástam. Bármit tettem, atyám soha nem mondta, hogy „drága gyermekem, büszke vagyok rád”. Helyette hamis kalmárokkal küldött pénzt testvéremnek, amikor azt mondták, hogy testvérem üzente a távolból azt, hogy fogytán már a pénze. Az én örökségemet emésztette a távolban.

Egy év telhetett el, amikor tékozló testvérem visszajött. Apám a kapuban várta. Mindenki előtt egyetlen kedves gyermekének nevezte. Tiszteletére nagy mulatságot rendezett. A tulkot, amit megmentettem azelőtt hónapban a haláltól, amit azért neveltem, hogy majd eladva némi pénzt tehessek vissza az eltékozolt vagyonunkba, levágatta. Nem örültem. Atyám azt mondta, irigy vagyok, és hálátlan, pedig csak elfáradtam. Tudtam, hogy testvérem bűnbánata színjáték. Felerősödik, és majd minden a régi lesz. Házunkhoz járnak majd az utcalányok és a borárusok.

Ha nehezen is, de betartom a parancsolatot, tisztelem atyámat. Ám lehet, nem akarok hosszú ideig élni ezen a földön. Igyekszem nem Káinná változni. Igaz, tékozló testvérem sem Ábel. Elmentem a nagytemplomba, áldoztam, még testvérem helyett is. De nem értem, hogy atyám és az Úr miért fordult el tőlem. Mit tettem rosszul? Kézben tartottam gazdaságunkat, atyám és anyám kívánságait sorra teljesítettem. Atyámnak messzi földről hoztam gyógybalzsamot, anyámnak finom papucsot csináltattam. A templomba a jószág legjavából vittem áldozatot. És mégis, sem a mennyei, sem pedig a földi atyám nem tekint rám.

Este, míg a juhokat számoltam, gondolkodtam. Ismerős kalmárok érkeztek ide. Ismét megkérdezték, mint minden alkalommal, hogy nem megyek-e velük. Többször elmondták korábban, hogy az én eszemmel többre vihetném távol, mint itt, ahol gazdaságot vezetek, de nem magamnak. „Szép a gazdaság, amit vezetsz, de a sajátodat, majd meglátod, öröm lesz uralni. Itt egy juhot sem kapsz atyádtól, hiába te nevelted mindet” – mondogatták. Megannyiszor hívtak magukkal, mindig legyintettem, hogy nem, nem megyek velük. Nem azért, mert ne bíztam volna meg bennük. Jó kalmárok ezek, nem olyanok, mint akik kifosztanak és az útfélen hagynak meghalni. De most úgy döntöttem, hogy velük tartok. Eddig nem mentem, mert atyámat néztem. Atyám viszont sohasem látott engem.

Ereimben érzem a fájdalmat már. Ha itt maradok, megfulladok. A fámat sajnálom, sok munkát fektettem bele. De ez csak egy fa. Nekem nem kell az örökség fele. Tiszteletre lett volna szükségem, de nem kaptam meg. Vártam, hogy atyám egyszer engem is kedves gyermekének nevezzen. Bárcsak egy napra lehettem volna az ő édes, drága gyermeke!

Éjjel kivágtam a fát, és vándorbotot faragtam belőle. A kalmárok hajnalban indulnak. Velük megyek, hogy megkeressem magamat. Félek, mert bár sokszor elhagytam a város határát, néhány éjszakánál többet nem töltöttem a falakon kívül. De most elindulok. Nevet adok magamnak. Attól fogva nem a másik, hanem én leszek. Nem féltem magamat. A semmiből is előteremtem azt, amire szükségem van.

A küszöbön állok. Csillagos még az ég. Visszanézek a házra. Fülembe csengett mindaz, amire a nagymester tanított azon a hét éjjelen. És most én mosolygok úgy, mint amikor ő indult útnak. Már tudom a titkát.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)