Akkor még nem tudtam, hogy vonatember, de hogy valamilyen ember, az biztos volt. Az emberek élethosszig élik le az életüket anélkül, hogy rádöbbennének, valójában nagyon is látszik, és mindenki számára egyértelmű, milyen emberek, taglalta később a vonatember. Ön is, mondta nekem utána a vonatember, rögtön tudta, hogy valamilyen ember vagyok, ha akkor még nem is tudta, hogy vonatember, mint azt elmondta nekem később, hogy az vagyok, mondta el nekem a vonatember. Tulajdonképpen azért van szükség másokra, hogy megtudjuk magunkról, kimondják azok a mások, hogy milyen emberek vagyunk. Ahogy kimondta rám, hogy vonatember vagyok, azonnal megnyugodtam, addig elszorítva, azóta pedig egyfajta revelációban élek, így a vonatember. Létünk egyetlen célja, hogy valaki megnevezzen bennünket, hogy így magunk számára láthatóvá váljunk, mert amíg mások nem látnak, addig mi sem láthatjuk magunkat. Bach is pontosan ezt mondta, csak sokkal szentimentálisabban, „akinek a művészet az élete, annak az élete művészet”, ugye, érzi, mennyire szentimentális, folytatta a vonatember, ez korabeli, kispolgári mondat, ma ezt nem lehet, nem szabad kimondani, azért tartunk itt, mert mindent kimondunk. Fecsegizmus korát éljük, a fecsegők fecsegéseikkel tették ilyenné az életünk, lassan majd új kórtermet kell nyitni a fecsegők áldozatainak. Függőfecsegők, független fecsegők, önfecsegők is vannak, a fecsegés akkor a legteljesebb, amikor egyedül vagyunk, és ez már a végkifejlett, ha önmagunkat is lefecsegjük. Ha csak másokat fecsegnénk le, az még nem a végkifejlet lenne, de amikor már önmagunkat is lefecsegjük az a végkifejlet, így a vonatember. Tulajdonképpen ezért lettem vonatember, mert itt a vonaton nem tudom, nem vagyok képes lefecsegni magam, itt a vonat fecseg le, folyamatos zakatolása nem más, mint lefecsegés, olyan elementáris, hogy gyakorlatilag megfeledkezem az önlefecsegésről a vonatfecsegésben. De mondjon magáról valamit, Ön, tudja már, hogy milyen ember, kérdezte a vonatember, és csak annyit mondtam hétköznapian, hogy tanárember.
Kétfajta tanárember van: önfecsegő tanárember, illetve öntlefecsegő tanárember. Mondta a vonatember. Ma már nem lehet biztonságban a tanárember. Míg régen egyértelműen a tanáremberek önfecsegők voltak, ma már kivétel nélkül öntlefecsegő tanárember van csak, a lefecsegés annyira elementáris lett, hogy a tanárember csak lefecsegve létezik, aki jelentkezik az egyetemre, annak tisztában kell lennie, hogy egész életében lefecsegést fog kapni, sőt valószínűleg, aki erre a pályára jelentkezik, az már addigi életében is le volt fecsegve, legfőképp a szülei által, számára a lefecsegés az egyedüli világkonklúzió, sokan, mint én is, csak nyugdíjazásuk után találhatják meg önemberüket, ahogy én a nyugdíjazásom után lehettem csak vonatember, addig, előtte lefecsegett tanárember voltam én is. Talán egyszer, Ön is nyugdíjember lesz, mondta a vonatember. Én most itt leszállok, most, hogy találkoztunk, és Ön leleplezett, le kell szállnom, azzal leszállt. Másnap, ugyanott, ugyanabban az időben újra felszálltam a vonatra, ám a vonatember nem ült a helyén, meglepődtem, arra gondoltam, egészségügyi problémái lehetnek, ami soha nem történt meg egyetlen egyszer sem vonatismeretségünk alatt, mindenesetre próbáltam elterelni a figyelmem, hogy magamnak is bizonyítsam, figyelmem nem lett függő a vonatembertől, ám hiába igyekeztem a vonat ablakából a tájat bámulni, ezzel bizonyítva, hogy nem lettem függő, fejem minduntalan és önkéntelenül a vonatember üres helye felé fordult, ezzel inkább azt bizonyítva, hogy függő lettem. Függőember, alkottam meg a kifejezést, és egésznap ez járt a fejemben, ahogy az iskolában tanítottam, de csak felerészben tanítottam, mert a másik felerészben a vonatember hiánya járt a fejemben, aztán másnap reggel ismét szembesültem ezzel a hiánnyal. A vonatember nem volt sehol, végül pár hét múlva a vonatember nélküliség természetessé vált, és lassan már-már megnyugodtam a vonatember hiányban, amíg egy újságcikket nem olvastam, ahol egy sínemberről beszéltek, aki a vonatsínek között feküdt, hol itt, hol ott, amíg úgymond teljesen sínemberré válva egy kisebb csoportot vezetett, ahol a sínemberré válás miben létét taglalta, de hogy az én vonatemberem azonos lehetett-e a sínemberrel, ezt soha nem tudtam meg, ahogy soha többet nem is találkoztam vele, a vonatemberrel, mintha nem is létezett volna, mintha a vonatember csak az én képzeltem szülötte lett volna. Csak róttam tovább az utamat a menetrendszerinti vonatjáratokon, nem tudom, mennyi ideig, amikor egyszer csak egy fiatalembert találtam ugyanazon a helyen, ahol régen a vonatember ült, és ezt a fiatalembert naponta láttam ugyanakkor, ugyanott ülni, észrevettem, hogy észrevett a fiatalember is, és addig-addig győzködtem magam, míg végül bátorságot vettem, hogy végre megszólítsam. Egészen előre dőltem az ülésen, hogy így szólítsam meg a fiatalembert, a lehető legbizalmasabban és legdiszkrétebben, amikor hirtelen ez a fiatalember szólított meg engem, egészen elszánt, de lehalkított hangon: Megtanítana, miképpen válhatoknék én is vonatemberré?
Mert Ön, vonatember.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
