Alig érzékelhetően nagyobb iramot diktáltak maguknak. A végén már futottak, mintha egyetlen közös akaratnak engedelmeskednének, szavak nélkül is megértették egymást. Az idő elveszítette jelentőségét, nem tudták, mióta vannak úton, késő délután hagyták el a répaföldeket. A nyárfaerdő után két tanya mellett kellett elhaladniuk a völgyben. Tartottak ezektől a tanyáktól, ismerték mindegyiket, tudták, hogy nagy testű kuvaszok őrzik a házakat, és ha nincsenek láncon, bármikor átugorhatják az alacsony kerítést. A szűk földút tele volt kátyúkkal, a gödrökben meggyűlt a tegnapi esővíz, és a pocsolyák szélén éles szikladarabok álltak ki a földből. Saras lé szortyogott a cipőikben, marta a sarkukat a nedves cipőkéreg, s ha néha elvétették a lépést, az éles kövek fájó sebeket ejtettek a bokájukon. Egy kisebb dombhát mögött érték el az első tanyát. Előkert nélküli, magas, komor épület volt, a hosszú, fehér falak szinte ráterpeszkedtek az útra, hátul néhány satnya akác között álltak az ólak. A kutyák az egyik szénaboglya tövében rögtön érzékelték jelenlétüket, fékevesztett csaholással rohantak előre, szinte úszott a testük a levegőben, hörögve ostromolták meg a kerítést. Lőrinc ijedten látta, hogy a kapu középső léce elmozdul, félretolódik, s az egyik kuvasz átdugja vicsorgó fejét a résen. Villanásnyi idő alatt a másik is ott termett, s egymás hátára ugrálva, együttes erővel próbálták szétfeszíteni a meglazult léceket. Csurgott a nyál kitátott szájuk szélén. – Csuti, Morgós – egy éles hang hasított a levegőben, és a kazal mögött megjelent a gazda. Magas, testes ember volt, szétnyitott inge alól kilátszott rengő hasa. Nem szólt, állt csípőre tett kézzel. Hangjára a kutyák elhallgattak, szűkölve, remegő lábakkal kotródtak el a kerítéstől, de ott maradtak a közelében. Ahogy elhagyták a házat, töredéknyi időre megálltak, hogy cipőjüket feljebb tolják a bokájukon.
– Vérzik – sziszegte Tamás, és Lőrinc vállára támaszkodva vörösre horzsolt sarkán óvatosan megemelte szandálja pántját. Lőrinc ujjaival végigtapogatta a vérző sebet:
– Csúnya, ezzel nem futhatsz tovább. Nincs időnk megállni, maradj itt, visszajövök érted.
Tamás a fejét rázta, leült az árokszélre, kezét összekulcsolta a térde felett, összekuporodott, akár egy sündisznó. Így pihent, ebben a testtartásban néhány percig. Bordái föl-le mozogtak trikója alatt, nehezen szedte a levegőt. Óvatosan a fűszálakhoz dörzsölte lábán a sebes részt, megforgatta a dús növényzetben, hogy a vér lekerüljön róla, aztán visszaerőszakolta a szandál pántját a sarka fölé. Menni fog, mondta, és bátyjára nézett. A másik tanya előtt nem állt kint senki, kihalt volt az udvar, furcsa, de a kutyák sem rohantak elő. A városba mehettek, a gyerekeikhez, gondolta Lőrinc. Erdős részre értek, öreg, mohos oldalú akácfák, sűrű ágrengeteg közé, ahol már nagyobb biztonságban érezték magukat. Az út hirtelen lefelé lejtett, majd kiszélesedve újra emelkedni kezdett, bozótos, bokros földúton nyomultak előre, aztán lassan megritkultak körülöttük a fák, egyre világosabb lett odabent minden, és lehetett látni az erdő végét. A tisztás közepén az óriás sziklatömb olyan volt, mint egy pihenő vadállat. Szürke, sima, hatalmas töréssel a közepén. A férfi a szikla tövében ült, hátát a kő oldalának vetve, és valami fadarabot farigcsált késével, amikor a fiúkat észrevette. Középtermetű, szőke férfi volt, csontos, szikár arcú. A fiúk két éve nem látták az apjukat.
Otthon anyjuk nem beszélt róla, nagyanyjuk, ha kiejtette a nevét, mint csavargó semmirekellőt emlegette, aki elhagyta családját egy cafka kedvéért, még a börtönt is megjárta. – Hiábavaló, mihaszna ember – mondta ruhateregetés közben, legtöbbször akkor, ha olyan nehéz munkákat kellett elvégezni a ház körül, mint a favágás, a téli tüzelő bekészítése, a leomlott vakolat kijavítása. Amikor elkelt volna a férfierő. – Hol van ilyenkor, merre eszi a fene, még a tartásdíjat sem fizeti. – Elvetemült lélek – szidta ilyenkor, miközben szórta a magot a csirkéknek, vízzel töltötte fel az itatót, porzott az udvar utána. – Anyátok belerokkan a munkába, ő meg flangál valahol, még a fiaival sem törődik.
A fiúk csöndben hallgatták nagyanyjukat, nem szóltak semmit, kanalazták a levest és apjukra gondoltak. Nem tudtak haragudni rá. Az a kép maradt meg bennük, amikor még együtt volt a család, és sivalkodva futottak apjuk elől, amikor az játékból egy műanyag flakonnal kergette végig őket a tanyaudvaron, miközben a flakon kiszúrt tetejéből spriccelte rájuk a vizet. Mennyi butaságot ki tudott találni, kifordított kabátjában játszotta el előttük a medvét, négykézláb cammogott a füvön, aztán két lábra ágaskodott, mint egy igazi medve. Morogva meggyömöszölte őket. Az anyjuk meg nevette.
A férfi felállt a szikla mellől és lassan közeledett a fiaihoz. Volt a járásában valami félszegség, határozatlanság, amit a fiai is észrevettek. Nem ölelte át őket, hanem kezet nyújtott, hosszan nézte Lőrincet, nagyon megnőttél, mondta, aztán Tamás tüskés haján is végigreszelte a tenyerét.
– Gyertek, üljünk ide a szikla alá, itt még kapunk egy kicsit a napból.
Döcögve indult a társalgás, és az elején közömbös, apró dolgokról folyt a szó. Amikor két nappal ezelőtt apjuk az egyik barátján keresztül megüzente, hogy szeretne velük találkozni, felvillanyozódtak a hírtől. Már az is felcsigázta érdeklődésüket, hogy titokban, távol a tanyától jelölte meg a találkozó helyét és időpontját. – Napnyugtakor – hangzott az üzenet. Úgy kellett kilopni magukat otthonról, hogy örökké szemfüles nagyanyjuk ne gyanakodjon rájuk, és valami hihető mese ürügyén kijussanak a házból. Vajon mit akar tőlük az apjuk? Ültek a szikla tövében, hánykolódott bennük a sok felgyülemlett, kifelé kívánkozó kérdés, mely azóta fúrta az oldalukat, hogy nem látták egymást. A kisebbik fiú összeszedve minden bátorságát, ártatlanul megkérdezte:
– Igaz, hogy édesapám börtönben is volt?
Lőrinc elfehérült arccal nézett az öccsére, nagyon merésznek és vádaskodónak találta a kérdést. Kíváncsi volt a történtekre ő is, mely vagy igaz volt, vagy nagyanyja találta ki, hogy jobban befeketítse előttük az apjukat, de érettebb gondolkodású gyerekként mégis megalázónak, kínosnak érezte a helyzetet. Meglepte, amikor ujjai között morzsolva egy fűszálat édesapja azt mondta:
– Majdnem.
Aztán elmondta, hogy ő semmi rosszra nem gyanakodott, mikor az utcán, bent a városban leszólította egy ismeretlen férfi. A buszmegálló felől érdeklődött, s valami falunevet emlegetett, hogy oda szeretne eljutni a rokonaihoz, akik nagy bajba kerültek és mihamarább el szeretné érni őket. Arra kérte, hogy mutassa meg a helyes irányt, mert a parkon keresztül, aminek végében a buszmegálló volt, egészen biztosan elkeveredne.
– Egy közeli boltban cigarettát vásároltam, akkor láthatta az üzletből kijövet, ahogy a pénztárcát a hátsó zsebembe teszem. A parkban már gyanakodtam, mert odáig folyton beszélt, de bent a fák között elcsendesedett. Ő ütött először, én kikerültem az ütést és visszavágtam. Földre esett, tarkóra, aztán láttam a vért mindjárt mellette. Tanú nem volt, hát bevittek.
– És miként szabadult meg apám a börtönből? – kérdezte Lőrinc.
– Nem börtön volt az, hanem előzetes – javította ki apja. – A férfi nem halt meg. Én a rendőrségre kerültem, ő a kórházba. Csak később derült ki, hogy keresett bűnöző, nem én voltam az első esete.
A fiúk megkönnyebbültek. Lám, egyáltalán nem olyan rossz ember az apjuk, ahogy a nagyanyjuk lefesti előttük. Vannak hibái, az igaz, de hát kinek nincsenek. Üzenhetett volna nekik többször is, de biztos megvolt rá az oka, hogy nem jelentkezett. Lőrinc kinyújtotta lábát a füvön, már felengedett, elmúlt benne a feszültség, nyugalom áradt szét a testében. Még hogy börtön, hogy találhat ki ilyet valaki?
– Sokat dolgozik a postán anyátok? – ez volt az első kérdés, melyben az apa anyjuk felől érdeklődött.
– Sokat, alig látjuk. – A reggelit elkészíti, aztán már megy is a városba a hajnali busszal. Van, hogy késő délutánig az utcákat járja a levelekkel. Este látjuk, meg ünnepnapokon.
– Kérdez?
– Nemigen – válaszolta Lőrinc, kis idő után hozzátette: – nem szokott.
Az apa csöndesen hallgatott, inas ujjaival végigszántotta borostás arcát:
– Nagyanyátok?
– Apámat szidja, amikor csak teheti.
A férfi keservesen felnevetett, miközben a fejét csóválta. Ismerte az anyósát, nem érte váratlanul a fiúk válasza. Igaza is volt, otthagyott két nőt a töméntelen munkával, és otthagyta a gyerekeit. Ezt nehéz megmagyarázni. Talán nem is lehet.
– És az iskola?
Lőrinc elmondta, hogy új tanárt kaptak a múlt hónapban, új matektanárt, jobb, mint a régi, jobban magyaráz. A jegyei is jobbak lettek, kezdi érdekelni a tantárgy. Tamás meg kiváló sportoló. Kitolja az egész iskolát, így fogalmazott.
– Bár ezzel a lábbal most nemigen futhat.
Apjuk megnézte Tamás lábát, zsebkendőt kotort elő zsebéből, óvatosan körbetörölte fia sarkán a sebet, aztán bekötötte.
– Ez maradjon rajta, amíg haza nem értek, otthon majd kitisztítod a sebet és új kötést teszel rá. – Édesapám nem jön velünk? – kérdezte Tamás. Apja felállt a szikla mellől, a ráragadt bogáncsokat szedegette le a nadrágja aljáról, Lőrincnek úgy tűnt, a válaszon gondolkodik. Hosszan nézett az erdő felé.
– Nem, most még nem lehet – fáradtan felelt, cipője orrával egy gallyat rugdosott –, még el kell rendeznem valamit a városban. Az új munkahelyen is sok a feladat, kell, hogy megismerjenek, hogy számítsanak rám, ez mindenhol így van, de rövidesen hazamegyek. Semmi nem olyan egyszerű.
Tamás még meg akarta kérdezni, mi van azzal a cafkával, akiről nagyanyja olyan gyakran tett említést, de végül nem kérdezett semmit.
Míg így beszélgettek, már oldottan és fesztelenül, a nap lebukott a hátuk mögött. Vöröslő fénypászmával még utoljára végigsúrolta a kis tisztást, a szikla falát, aztán már csak egy vékonyka aranyló sáv maradt utána az ég alján.
– Mennetek kell – mondta az apjuk, s mint először, most is kezet fogott velük: – Hiányoztatok.
– Mit mondjunk anyának? – kérdezte Lőrinc, és maga is megdöbbent, hogy hangjában már nem a gyerek kérdezett, hanem inkább egy felnőtt. Az apa is felfigyelt erre a megváltozott tónusra, komolyan végigmérte fiát: – Anyátoknak… anyátoknak, neki még ne mondjatok semmit, én akarok beszélni vele. Vigyázzatok az úton hazafelé.
Ekkor már kezdett sötétedni. A kis tisztás szélén egy róka szaladt át ügetve, rájuk sem figyelt, mintha ott se lennének. Az erdő tömören olvadt egybe az égbolt alatt, már alig lehetett megkülönböztetni a fák ágait, de a befelé vivő út eleje még jól látszott a lombok alatt. A kisebb fiú a tisztás közepéről visszaintett. A domb mögötti hajlatban távol, de már jól hallhatóan, egy közeledő mozdony csattogott a síneken.
