Az Imre-napi búcsú

Az utazás előtti napokban Jánosra alig lehetett ráismerni, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Beszédes volt, hangosabb a kelleténél, még a mozgása is elevenebb lett a szokásosnál. Kedve átragadt mindenkire, a feleségére, a gyerekeire, még a munkatársak is felvillanyozódtak megváltozott lelkiállapotától. Nagy döntésre szánta el magát. Egyik napról a másikra érlelődött meg benne az elhatározás, hogy évtizedek kihagyása után, az Imre-napi búcsúra hazalátogat szülőfalujába. Az Imre-napi búcsú hosszú időre kimaradt az életéből. Nyáron néhány napot mindig eltöltött családjával odahaza, ahol már nem élt senki, egyedül a régi gerendás ház fogadta, meg a szomszéd Teri néni, aki férjével felügyelte az öreg épületet. Még szülei életében, nőtlen fiatalemberként járt utoljára otthon ezen a jeles napon. Aztán egyik éjszaka, elalvás előtt egyszer csak megjelent emlékezetében az eseményszámba menő novemberi nap, amikor az egész falu lázban égve már délelőtt kint őgyelgett a kocsmaszínben felállított ringlispílnél, az országút szélét ellepő kirakodó árusok sátrai előtt.

– Megyünk – mondta a feleségének, ahogy kibújt az ágyból – búcsúba megyünk, visszük a gyerekeket is. – S valóban, még aznap megírta Teri néninek a levelet, hogy már a megérkezésük előtti napon jól fűtse be a vaskályhát, készítsen be tüzelőfát, mert érkeznek családostul a falu védőszentjének ünnepére. A gyerekek – ketten voltak, egy fiú és egy kislány – lelkesen hallgatták apjukat a rájuk váró élményről, a fiú képzeletét a céllövölde izgatta különösen. Amikor két nap múlva, a kora délutáni órákban a hosszú út után megérkeztek, az első szoba vaskályhájában már ropogott a tűz. Széles hasábfák gúlája púposodott a vesszőkosárban, és kint az udvaron Laci bácsi épp akkor hordta be karján a gyújtóst. A ház többi része hideg volt és barátságtalan, de Teri néni megnyugtatta Jánost, hogy estére egy hősugárzót is beállítanak a konyhába. A lassan melegedő szobában a nagy fiókos asztalra pakolta ki Erzsike az otthonról hozott rántott csirkét, és próbált lelket önteni gyerekeibe, akik fázósan és étvágytalanul ültek egymás mellett. – Estére már olyan meleg lesz itt, hogy lehányjátok magatokról még a dunyhát is – nyugtatta őket János és nekilátott a falatozásnak. Elmenőben Laci bácsi kezében egy két decis pálinkás üveget szorongatott. – Hazai – hunyorított János felé Terike néni, és férje kezéből az asztal sarkára csúsztatta az üveget. – Milyen kedves emberek, látod Erzsikém, és itt minden ember ilyen. Szerették a családunkat. – Azért jobb itt nyáron – csipegette a csirkecomb darabjait ujjaival Nóri, és öccsére nézett, aki halkan bólogatott.

Hamar beesteledett, összetolták az ágyakat, korán lefeküdtek. János a mennyezet gerendáit nézte. – Amikor kisfiú voltam, édesanyám minden évben kimeszelte a szobát, a gerendákat is. Egy idő után a mész peregni kezdett odafentről, és amikor reggel a tükörbe néztem, a homlokomon, az orrom hegyén mindig volt egy kis mészdarab.

Éjszaka többször is felkelt, a szoba hamar hűlni kezdett, gyorsan égtek a fahasábok, rakni kellett a hamvadó tűzre. Reggel aztán meghúzta Lajos bácsi pálinkás üvegét és örömmel konstatálta, hogy a család ébren és jókedvvel tüsténkedik körülötte. Határtalanul boldog volt, mint gyerekkorában, amikor a búcsú napja elérkezett. Kisfiúként ilyenkor első útja mindig a templomba vezetett, ahol feketébe öltözött öregasszonyok és öregemberek között ült szüleivel a mellékoltár előtti sorban, és hallgatta a papot, aki Árpád-házi Szent Imre hercegről beszélt a hívőknek. Kint az ablak alatt már szállingózott néhány ember a templomtér felé, de tudta, hogy nem telik el egy óra, és sorra megnyílnak a kapuk, fiatalok és öregek, a karon ülő apróságokkal mind megindulnak a falu központjába. Aki él és mozog, kíváncsi a búcsúra, e téren nem változott semmi gyerekkora óta.

Amikor kiléptek házuk kapuján, már sűrű embercsoportok indultak a tér felé, és innen is onnan is ráköszöntek. Régi pajtások álltak meg Jánost üdvözölni, olyanok, akik itt maradtak, itt éltek azóta is a faluban, és két-három mondat elég volt ahhoz, hogy egymás hátát lapogatva a közös múlt nem évülő élményeit emlegessék. Hegedűszó hallatszott, a szomszéd falu cigányzenészei, az örök búcsújárók álltak meg a házak ablakai előtt, hangszerüket cincogtatva kísértek egy-egy korai dülöngélőt hazafelé. János Tomi és Nóri kezét fogva hangosan magyarázott: – Amikor apu kicsi volt, mindig eljöttek ezek a zenészek udvarunkba, hogy nagyapátok nótáját eljátsszák. És tudjátok, mi volt nagyapátok nótája? – A Deres már a határ.
A gyerekek kérdőn néztek apjukra és János halkan, aztán egyre erősödő hangon dúdolni kezdte a jól ismert dallamot. Kiértek a templomtérre, melynek közepén ott állt a ringlispíl. Nem a régi fa és vasvázas ringlispíl volt ez, mely a kocsmaszínben forgott, hanem színes fémelemekből összesrófolt csoda, sokkal, sokkal hatalmasabb, mint a régi. – Ugye, nem akarod őket felültetni – kérdezte Erzsike, de János már a pénztárfülkéhez is lépett, hogy egy menetre befizesse a testvéreket. Egymásba karolva nézték lentről a szédítő sebességgel pörgő masinát, míg a gyerekek fenn a magasban sikítva szálltak az ég alján. Egy megtermett férfi, kezében két telt boros pohárral most János mellé sodródott. – Megismersz, Jánosom? Bilkei Tibi volt, a szemközti házból, az egyik legjobb ifjúkori barátja Jánosnak.

Látogatóba jött haza ő is, most Szombathelyen él. Elmaradhatatlan társak voltak, mindenhova együtt jártak, egyszer körbeutazták a Balatont. – Most mit hülyéskedsz – ölelte át Bilkei nyakát János óvatosan, hogy a bor is megmaradjon a kezében. – Ismered Erzsikét?

– tolta maga elé a feleségét. Bilkei szemöldökét összevonva ingatta fejét. – Ej, barátom, hát elfelejtetted, hogy mi már találkoztunk két évvel ezelőtt. Csókolom a kezeidet, szervusz.

Újabb vendég kopogtatta meg hátulról János vállát, Póca Feri. Feriék a falu másik végén laktak, de a közös fürdőzések a Répcében összehozták őket. – Miután körbenéztetek, a kocsmában találkozunk – emelte fel mutatóujját. Látszott rajta, hogy már ivott, belebokszolt János vállába, s el is tűnt. – Mennünk kell – hörpintette ki a bort János –, a gyerekek még nem láttak semmit. Elbúcsúzott Bilkeitől, s a fiút és a kislányt kézen fogva megindult a sátrak felé. Alig tudtak haladni a tömegben, annyi ember nyüzsgött mindenfelé, a kis utcákból meg egyre jött befelé a nép. Egyszer csak ott álltak a céllövölde előtt. – No, Tomi, most aztán megmutathatod, mit tudsz.

Egy kövér, piros arcú férfi állt a pult mögött. Egymás fölötti polcokon hosszú hurkapálcikákra tűzve sorakoztak a plüssfigurák. Vastag bordó drapéria fogta fel hátul a sörétet. A légpuskatöltények kis műanyagdobozban várták a kuncsaftot, szám szerint öt darab, minden lövés száz forint.

Egy doboz, egyelőre – mondta János a kövér férfinak, és Tomi kezébe helyezte a légpuskát. – Látod azt a kis pöcköt a cső elején? Ez pedig az irányzék, úgy kell tartanod a puskát, hogy elöl a kis pöcök ennek a vé alakú vájatnak a közepében legyen. Akkor kell megcéloznod a hurkapálcikát. Érted, fiam? – Hagyd már, kicsi ő még ehhez – húzta meg János kabátját Erzsike.

A két első lövés nem talált. A harmadiknál a golyó belekapott a hurkapálcikába, de nem esett le a plüssmaci, a negyedik és ötödik lövés ugyancsak célt tévesztett. – Semmi baj – mondta az apja, most én jövök.

A legfelső sort vette célba. Szétterpesztve lábát, hosszan tartotta vállgödrében a puskát, aztán lőtt. Fent az egyik pálcát megsúrolta a golyó, de a bábú nem esett le. Újra töltött, könyökét egy arasznyival előrébb tolta a pulton, lábát szétvetette, és lassan meghúzta a ravaszt. A figura, egy Pinokkió formájú, sárga sipkás alak a földre hullt. A harmadik golyó nem talált, mellé ment a negyedik is, de az ötödik lövése sikerrel járt. Ezúttal egy cilinderes hóember hullt a szőnyegre. – Ez meg a Nórikáé lesz – tolta fel elégedetten sapkáját homlokáról János és átadta a trófeákat gyerekeinek.

Közel a templomhoz, a kirakodó sátraktól kicsit elkülönülve egy jókora cipősdoboz formájú épület állt, nagy nyitott kapuval. „Tükrök palotája – Labirintus” – hirdette a lámpasor a homlokzaton. – Ez sem volt itt régen, gyertek, nézzük meg.

A szélesre tárt kapu egyik fele a bejárat volt, a másik a kijárat, egy fiatal csoport egymást lökdösve, hangosan vihorászva, épp akkor jött ki rajta. – Csak szorosan a másik után, libasorban – okította Jánosékat a lila kabátos jegykezelő –, mindig egymás sarkában lépjenek, mert különben elvesznek a labirintusban. Ahogy beléptek, szűk folyosón találták magukat, a falakat tükrök borították, de az is lehet, hogy fémlemezek, mert alakjuk torzultan, elmosódva nézett vissza rájuk. A folyosó egy idő után kettévált, jobbra és balra is elágazott, s nem tudták merre menjenek. Nekivágtak az egyik járatnak, de hirtelen falba ütköztek. Visszafordultak, de már nem találtak rá az előbb elhagyott folyosóra, helyette egy másik, szűkebb járat nyílt hirtelen előttük, ami körkörösen magába vezetett. Fent a mennyezeten a lámpák pislogva égtek, néha ki is aludtak. Teljes sötétségben, tapogatózva botorkáltak. Aztán megint világosság lett. – Fogjátok meg egymás kezét – szólt János, hangjában érezhető szorongással. Váratlanul, éles csattanással egy keskeny ajtó csapódott ki a falból. Más lehetőség nem lévén, az ajtó küszöbén átlépve folytatták útjukat. – Apu, mikor érünk ki innen – kérdezte félősen a fia, és akkor Nóri is elkezdett siránkozni: – Elvesztettem a hóemberem.

Újabb és újabb folyosókon bolyongtak, melyek éles derékszögben keresztezték egymást, próbáltak valamilyen irányt tartani, de mindig zsákutcába jutottak. Fordultak vissza. A színes égők a fejük felett folyamatosan vibráltak, és János ijedten állapította meg, hogy nincs a gyerekek mögött a felesége. Kétségbeesés lett úrrá rajta, idegesen elkiáltotta magát: – Erzsi, Erzsike!

Semmi válasz. Lépések zöreje hallatszott, de a hangok nem közeledtek, hanem mintha távolodtak volna. Valahol ajtó nyílt ki nyikorogva, hideg légáramlat futott végig a folyosón. Még egyszer kiáltotta Erzsike nevét, mire a gyerekek is beszálltak a hívogatásba, eredménytelenül. Anyjuk nem válaszolt. Elkeseredetten vonszolták magukat újabb és újabb folyosókon, míg egyszer csak meglelték a kijáratot. A téren még mindig tolongott a sok ember, és mintha be is sötétedett volna. Vajon, mennyi időt tölthettek el odabent? A nagy csalódás azonban akkor érte őket, amikor a kijárat előtt nem találtak senkit. János homlokát kiverte a veríték, titokban abban reménykedett, hogy egy rövidebb úton jutott ki Erzsike, de ha kint nincs, akkor még mindig bent kell lennie. Görcsösen szorította magához gyerekeit és várt, várt, hátha elöl, a tömegben, vagy hátulról mégiscsak feltűnik a felesége. Így állt jó darabig, mintha lábai a földhöz tapadtak volna, miközben Nóri és Tomi sűrűn ontották könnyeiket. Végül odament a lila kabátoshoz és elmondta neki, mi történt. Akkor a jegykezelő intésére egy hajlékony mozgású nyurga fiú került elő valahonnan a közelből, aki szó nélkül bement a labirintus kapuján, és néhány perc múlva kihozta szétzilált hajjal, kisírt szemekkel Erzsikét.

Némán tették meg az utat hazáig, nem tudtak megvigasztalódni bent a házban sem, csöndben ülték körbe az asztalt. A labirintus nyomasztó élménye rátelepedett a hangulatukra. Pedig olyan jól indult az egész, János nagyon akarta, hogy a családja is részesüljön az ő boldogságában. Minden a visszájára sült el. Később a gyerekek lassan felengedtek, Tomi az ágyon már a céllövöldéről beszélt, és maga elé tette az asztalra a Pinokkió bábút, hogy Nóri is tudjon vele játszani. Erzsike némán csóválta a fejét, rettenetes perceket éltem át a Tükrök Palotájában, mondta a férjének, de János érezte, hogy estére már megbékül. – Látod, az ember akarja a jót, és teszi a rosszat – fogalmazta meg a nagy bölcsességet.

Már túl voltak a vacsorán, amikor valaki megkocogtatta az ablakot. Bilkei Tibi volt. – Megígérted nekünk, hogy benézel a kocsmába. Hát, nem jössz?
János hallgatott, semmi hangulata nem volt a kocsmai együttléthez, a családjával akart maradni, vezekelni. De Erzsike ránézett és halkan azt mondta: – Menj csak.

És János ment. – Csak egy fél órára – mondta az ajtóból. A fél órából két óra lett, és János a baráti kör akolmelegében mégiscsak feloldódott. Mint a jég olvadt le szívéről a rossz hangulat, és nem sok idő múlva belemelegedve, nekifeledkezve énekelte már a Deres már a határt, nagyapja kedvenc nótáját.