Nem sokra rá, eme nagyregény – Péter szavaival – „inspirációs erőterében” két verset is írtam Redl címmel, amelyet neki ajánlottam. Talán innen datálható az a baráti odafordulás, amellyel megajándékozott, s amelynek egyik katonás kézszorítására máig emlékezik a kezem. Később írtam is a költészetéről, ő rendszeresen dedikálta nekem új könyveit – de össze sose jártunk. Olykor csak telefonon értekeztünk bizonyos témákban, és mindig rendkívül jól szórakoztam, mert Péternek frenetikus humora volt. Intellektuális, művelt humor, és olyan szuggesztíven, árnyaltan tálalva, hogy külön élményszámba ment egy-egy ilyen esemény. Aztán idővel ezek a telefonok is el-elmaradtak. Utoljára talán a Nemzet Művésze kitüntetése alkalmával találkozhattam vele személyesen. A minap pedig már az urnája előtt álltam, hogy a költőtársak nevében búcsút vegyek tőle. Talán ő rendezte így, mindig is értett a váratlan fordulatokhoz. Vagy hagyta, hogy rendezze az élet, ő csak lekövette kamerájával, mint első legendás (betiltott) filmjében, az Archaikus torzóban.

Nincs konkrét tapasztalatom vagy információm róla, de mindvégig az volt az érzésem, hogy Dobait az irodalmárok inkább filmesnek tartották, aki történetesen Szabó István Mephistójával Cannes-ban 1981-ben elnyerte az év legjobb forgatókönyvéért járó díjat – a filmesek körében pedig ő volt a költő, aki metaforákban gondolkodik, jelképekben lát, s mestere a nyelvnek. Ezért

talán kicsit hontalannak érezhette magát e két művészeti világ között,

magányos farkasnak, akár érettségi után kint a nyílt vízen, amikor három évig matrózként, majd kormányosként járta a tengereket. S bár több nyelven beszélt, történelmi, filozófiai és művészettörténeti tudása lenyűgözte a környezetét, élete utolsó szakaszában minden jelentős díjat megkapott – valamiért mégsem került be a hivatalos kánonba. Talán mert kerülte a reflektorfényt. Vagy mert az avantgárdoknak túl konzervatív volt, a konzervatívoknak meg túl avantgárd. Na de mi is az a hivatalos kánon? És kit érdekel? Mert

a mi kánonunkban, akik szerettük és tiszteltük őt, nagyon is előkelő helyet foglal el.

Kevés kortárs írónak van például rajongói oldala a közösségi médiában. Ez is azt igazolja, hogy volt, van és lesz hátországa ennek a csodálatos írónak, aki sok szívben meggyökerezett már a művei által, s végtére is ez a legfontosabb egy alkotó ember számára.

Ha már hajós, akkor Péter egyik kedvelt figurája, Krúdy Szindbádja is idekívánkozik, már csak a sok rokon vonás végett is. De legfőképpen talán a honvágy szűnni nem akaró érzése köti össze őket. Mindketten olyan világ után áhítoztak, vagy legalábbis olyan világot is megrajzoltak, amely talán sosem létezett, csak az álmainkban és a vágyainkban – vagy épp a megszépítő emlékekben, az asztalra kirakosgatott fotográfiákon, melyeken megállt az idő, épp ezért örökös jelent sugároznak, újra és újra átélhető valóságot. De ez az életérzés talán az egész nemzedéket jellemezte az aczéli kultúrpolitika fojtogató légkörében, gondoljunk csak Huszárik Zoltán vagy Bódy Gábor filmalkotásaira.

Kortárs lírikusaink közül minden bizonnyal

Dobai ismerte legátfogóbban a Habsburg Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia hadászati, etnikai és társadalmi szerkezetét.

Ez irányú eredendő érdeklődését és általában a történelem iránti érzékenységét felmenői (a hadifogoly nagyapa, a meg nem ismert vér szerinti német tiszt édesapa) élettörténete is táplálhatta benne – nem utolsósorban az a szándék, hogy a történelmet a maga valóságában ábrázolja, s ne az iskolákban oktatott cenzúrázott formájában. Ez a szándék aztán nem csupán nagyregényeiben: a már említett A birodalom ezredese (1985) mellett a Csontmolnárok (1974) és a Vadon (1982) címűben testesült meg, hanem a világhírre szert tevő Szabó István-filmek filmforgatókönyveiben is: Mephisto (1981), Redl ezredes (1985), Hanussen (1988). Mindkét művészeti ágban

professzionálisan ötvözte a dokumentumokon alapuló történetmesélést a lélektani dráma fókuszába sűrített sorsábrázolással.

Dobai Péter az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett matematika szakos diákként, érettségi után három évig matrózként járta a Földközi-, az Északi- és a Balti-tengert a DETERT hajóin, ahonnan kormányosként szerelt le. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán olasz nyelv és irodalom, valamint filozófia és általános nyelvészet szakon szerzett tanári diplomát; Imperatívusz és illúzió. Kölcsönhatás Albert Camus művészete és filozófiája között című diplomamunkáját kitűnőre védte meg. Ezt követően, a hetvenes évek elején a Balázs Béla Stúdió alkotóközösségében forgatókönyvíróként (Büntetőexpedíció, 1970, rendezte Magyar Dezső), rendezőként (Archaikus torzó, 1971; Együtthatók, 1973; Anyám, 1975), sőt színészként is kipróbálhatta magát (Agitátorok, 1969, rendezte Magyar Dezső). Majd, egészen 1994-ig a MAFILM rendezőasszisztense, később dramaturgja és forgatókönyvírója volt. 1973–1975 között két évet töltött Kubában a Magyar Írók Szövetsége ösztöndíjasaként, élményeit 1964 – Sziget (1977) című prózakötetében örökítette meg.

Első verseskönyve, a Kilovaglás egy őszi erődből 1973-ban látott napvilágot,

s egy nemzedék kultuszkönyve lett. Forgatókönyvíróként dolgozott az eddig említetteken kívül András Ferenccel (Vadon, 1987), Bódy Gáborral (Psyché, 1980), Huszárik Zoltánnal (Csontváry, 1980), Szomjas Györggyel (Rosszemberek, 1978). Általában azokra a sokoldalú gondolkodókra és alkotókra nézett fel, akik egyszerre több műfajban is otthonosan mozogtak, mint például egyetemi évei alatt a legendás nyelvészprofesszor Zsilka Jánosra, akinek hatása Dobai filmről és fotóról írt szemantikai tanulmányaiban is tetten érhető – vagy az olasz filmkultúra világhírű fenegyerekére, Pier Paolo Pasolinire, aki művészetének több esszét is szentelt.

Ferencváros, a tengerek, Kuba, Szigliget, Itália – meghatározó helyszínei, terei Dobainak,

aki valamennyit időtlenítette verseiben, mert nem volt hajlandó kiegyezni az elmúlással, a múlt moccanatlanságával; hitte és vallotta, hogy az „emlékezés védelem” a halállal szemben, cselekvés a dermedtséggel szemben, újrateremtése egykori valóságoknak, szereplőknek, alkotásoknak. Így a múlt örökös jelenben élhető, sőt, a jövőben is látható. Nem alkudott meg azzal, amit az Édent című megrázó költeményében fogalmazott meg: „Édent akartam, nemcsak békét. / Lángoló fákat, nemcsak tavaszt: / maguktól-kigyulladtakat. / Most mint egy sűrűre font kosár / fejem köré szűkül lombjaival a nyár. / Most szolgaként cipelem nem-tudásom, / lakható nyom nem marad utánam, / nem-helyem és nem-lakásom / minden eddigi hely és lakás. / Csak az elhagyott, megtett utak / összegyűlt messzesége kutat bennem. / A dolgok olyanok most is, / mint az első pillanatban. / Nemhiába gyűlölöd a képzelet realizmusát! / Az évszakok a fészket összehordták, / de én édent akartam, nem ezt a tisztaságot, / amit, mint cellát, naponta üresre járok, / nem ezt a tenyérgyáva fészket, / ahol már minden harcot, minden békét értek, / hanem édent, igent, szólítást, / nem tervet az alkalmazkodáshoz, / nem ráncokat az arcra, / a türelem apró sírkeresztjeit, / nem éjszaka gonddal visszafoglalt napokat, / nem a gondokból kipakolt reményt…”

Dobai Péter művészetszemléletének és költői világának három alappillére: a bátorság, a már említett honvágy és a búcsú.

A bátorság az emlékezéshez kell, mert az emlékezés egyben szembenézés is (a múlttal, a veszteségekkel, a visszafordíthatatlan idővel, az elmúlással…). Valahogy úgy fogalmazott egyik utolsó interjújában, hogy az emlékezés a gondolkodás legnehezebb formája, mert nincs perspektívája. A honvágy folyamatos, de nem csupán személyes életünk visszahozhatatlan tájai és eseményei után – régebbi korokba is átsugárzik, ahol olyan nagy képzőművészeti vagy zenei alkotások születtek, amelyek mindmáig meghatározóak a művelt világ történetében. S ezek a fényképeken felsejlő szereplők vagy a festmények akkor kelnek életre, amikor az emlékezés működésbe lép, bemozgatja, s a jelenbe transzponálja őket. A bátor emlékezés és a szűnni nem akaró honvágy kettős áramkörébe kötve a költő általános lelkiállapota így mi más lehetne, mint a búcsú? Élettere pedig a folyamatosan mozgásban lévő emlék? Ahogy az Emlékező tisztások című versében írta: „A kezdetek zarándoka az ember / s létezésének legtisztább állapota: / a búcsú…” Számára a legfőbb ihletforrás volt. A búcsú folyamatos érzetével élt és alkotott. Egészen haláláig.

Ezúttal mi búcsúzunk tőle. Ehhez is bátorság kell. És lelkierő.

Van-e bennünk annyi kitartás és következetesség, amennyi benne volt? Egy biztos, a versei, novellái, regényei, esszéi és filmjei olyan „képek” az időben, amelyekre ha rátekintünk, életre keltik őt is. S így járnak azok is, akik nem ismerhették személyesen vagy még meg sem születtek. Tehát, miközben egykori, valahol az indonéz partoknál elsüllyedt, Hazám nevű hajója irányát az égi vizek felé vette – itt maradt köztünk időtlenül, halhatatlan. Valahogy úgy, ahogyan az Útrahívás című versében írta: „és végleg el tán én sem megyek. / Nem tudom, emléke / ki szép ismeretlennek leszek…? / S ki sóhajtja majd emlékező révülettel, / amikor már messze-máshol leszek: / »Itt se volt, el se ment.«”

A szerző költő

 

A nyitóképen Dobai Péter (1944. augusztus 12. – 2025. október 3.). Fotó: Stekovics  Gáspár. Forrás: Wikimedia Commons