Valamint a maga természetes idejében leszedni a fát. (Nincs vigasztalanabb a február derekáig, márciusig a nappaliban porosodó fenyőnél. S persze a girlandokra, megdézsmált szaloncukorpapírokra ugyanúgy rárakódik a mulandóság.) S hazaérve a jászoltól, a glóriás Kisdedtől, tudomásul venni, hogy továbbra is csak egészen hétköznapi pásztorok vagyunk.
Vízkeresztnél tovább még soha ki nem tartott az angyalének.
Az ünnep másnapjának délutánján már ott kúszik a levegőben egyfajta csüggedtség, amit az ember Szilveszterkor, Újesztendő napján még megpróbál valamiképp életre édesgetni, de a végeredmény folyton ugyanaz: még nagyobb rendetlenség, még reménytelenebb fásultság. A gáz-, a villany- és a távfűtésszámlák csak ezután jönnek.
S aztán tükörbe nézni, és feljajdulni: nem így indultunk Betlehembe! Csodát vártunk, daloltunk, s fogadkoztunk: különbek leszünk tegnapi magunknál. S talán az is eszméletünkbe villant, hogy ezt a csodálatos lehetőséget – önmagunkba látni – ezt is ajándékba kapjuk. Aztán hogyan, hogyan nem, rongyos istálló helyett ismét csak a bevásárlóközpontban kötöttünk ki.
Pásztornak lenni teher a vállon. Majdhogynem elviselhetetlen.
Szembenézni a fáradt, komisz valósággal, hogy másnap (harmadnap) már nem biztos, hogy felnézünk az égre. Nem biztos, hogy kiszúrjuk magunknak ama csillagot. (Pedig ott van, azóta is.) Az meg egészen valószínű, hogy az énekszó, a földön a jóakarat megreked bennünk valahol félúton.
De miért pont az évnek legsötétebb napjára esik?
Miért a folytonos szorongás: jaj, kinek felejtettünk el üdvözlőlapot küldeni, mindenkit megfelelő összegben ajándékoztunk-e meg? Kijövünk-e a keretből, kölcsönt felvegyünk-e? Karácsony után harmadnap becserélik-e a plazmatévét?
Jó lenne néha felkiáltani: de süketek vagyunk! S aztán felszerelni a hóláncot a járgányra, s hajrá, bele a nagy népszámlálásba! Ki-ki a maga városába, ahol született. Vagy csak úgy, gyalogszerrel, mert valami szózatfélét hallottunk odaföntről. A nyájat be az akolba, zárat rákattintani, s aztán előre, mert megszületett Valaki. Akár Újév és Vízkereszt között is. Vagy utána.
Kicsit odatérdelni. Kicsit tudomásul venni: nehézkes, esett bojtárjai vagyunk Valakinek. Valakinek, aki szögletességünkkel, gyarlóságunkkal is képes valamit kezdeni. Kegyelemre fordítja. Türelemmel és részvéttel szemléli, ahogyan a magunk kavarta éjszakában botorkálunk, és keresünk valami elfogadható útirányt.
Csillagot gyújt ilyenkor fejünk fölé, éneket ad ajkunkra, hogy jobban viseljük a vándorlás megpróbáltatásait. És megbocsátja, ha olykor nagyobb a gondunk a halászlére, csomagolópapírra, garancialevélre, mint az Ő Egyszülött Fiára.
A legkeservesebb s egyben a legcsodálatosabb hivatás pásztornak lenni.
Mert ugyan, ki vidítaná fel nótázásával a Kisdedet? Ki feledtetné bumfordi táncával, tenyeres-talpas szívjóságával az istálló hidegét, a világ közönyét? A császárok, hivatalnokok, írástudók aligha. Ők a háborúkkal meg a költségvetésekkel áltatják magukat. Azzal, miként lehet embert ember ellen fordítani.
A nyáj őrzőinek ennél keményebb küldetés adatott. Megértetni az Újszülöttel: nem férges az ember, csak törékeny. Szíve mindig jó irányba húz, de a lába ólomból van, kőből. Folyton-folyvást elvéti a helyes utat, de belepusztulna, ha senki nem olvasná többé a fejére: valódi, örökkétig tartó boldogságát sehol máshol nem lelheti, csak a szúrós, betlehemi szalmán, a jámbor, túllelkesült jószágok között.
Nyitókép: Pixabay
