Az eső vastagon esett, és úrrá lett rajtunk a kétség. Ami aznap délután történt, mindenekelőtt a mi felelősségünk, sár-arcú, dudva-arcú népeké. Nem a rómaiaké, a Nagytanácsé. Ők a maguk nótáját játszották, de mi egyszerre kiáltottunk, meneteltünk.

Nem mi vénülünk: az idő felettetek járt el. Sebesebben haladnak kismutatóitok, kijelzőitek. A miénkre nincs jótállás. Egészen pontosan bemértük, mikor mondja fel a szolgálatot. A magatokéról úgy tudjátok: márkás, legújabb fejlesztés. Pedig...

Ha egyértelműen közlik velünk, mi a helyzet, talán nem égünk akkorát. Hová kell mennünk, kit keresnünk, és így tovább. Azokban a napokban amúgy sem volt minden kiszámítható. Se köpni, se nyelni nem bírtunk, mikor elénk állt, és közölte: ne féljünk. Hát féltünk, igenis.