Megmondani nékik az igazat, ez volna a legkényelmesebb. Azt, hogy nincs. Hogy nem. Hogy odafönt, Bécsben, a félhomályos, topolyaborítású dolgozószobákban már minden eldőlt. Nem lehet jövője a magyarnak. Bármerre lépjen, bármibe fogjon: szégyenüljön meg, bevégezetlen maradjon az egész úgy, ahogy van.

Sokáig a tájékára sem mert vetődni. Úgy gondolta: figyelik. Tekintetek, melyek kezdet kezdetétől kipécézték maguknak. Nem tőlük, nem közülük való.
Nyilván: ezt semmivel nem bírta igazolni.

Ott maradunk egy éjszakára. Ennyi volt a parancs. A feladat nem túl bonyolult. Senkit nem engedni a közelbe.

Az eső vastagon esett, és úrrá lett rajtunk a kétség. Ami aznap délután történt, mindenekelőtt a mi felelősségünk, sár-arcú, dudva-arcú népeké. Nem a rómaiaké, a Nagytanácsé. Ők a maguk nótáját játszották, de mi egyszerre kiáltottunk, meneteltünk.

Nem mi vénülünk: az idő felettetek járt el. Sebesebben haladnak kismutatóitok, kijelzőitek. A miénkre nincs jótállás. Egészen pontosan bemértük, mikor mondja fel a szolgálatot. A magatokéról úgy tudjátok: márkás, legújabb fejlesztés. Pedig...

Ha egyértelműen közlik velünk, mi a helyzet, talán nem égünk akkorát. Hová kell mennünk, kit keresnünk, és így tovább. Azokban a napokban amúgy sem volt minden kiszámítható. Se köpni, se nyelni nem bírtunk, mikor elénk állt, és közölte: ne féljünk. Hát féltünk, igenis.