Megeshet, csak képzelte, hogy az elhagyatott telek ott, a senkiföldjén létezik egyáltalán, tartozik valahová. Fák növekedtek itt, így élt az emlékezetében. És ő oda többé be nem teheti a lábát. Ilyesféle döntés születhetett legalábbis.

Amúgy mindenkinek úgy mesélte: magától távozott, önként csukta be maga mögött a kisajtót. valójában restellte elbeszélni: engedett a nyomásnak, nem bírta tartani az arcvonalat. Túlerőre hivatkozni egyébként is tilos. Legalábbis az ő esetében.

Hivatalos emberek érkeztek azon a hajnalon, hogy felszámolják a Kertet, munkagépekkel. Addigra sivár, arctalan pusztasággá lett már. A csemeték, növendékek, magoncok eltűntek nyomtalanul. Maga sem értette, miként. Csak a rossz érzés maradt meg: ez az ő felelőssége.

Ha kell, a testével védeni őket. A túlerőre, a szennyes háttéralkukra nem illik hivatkozni. Nem kizárt: az ő gyengesége miatt eresztették el a gyökerek a talajt.

Végül úgyszólván saját maga terjesztette: elzavarták. Elege lett belőle kicsinynek, nagynak, útilaput kötöttek a talpa alá.

Hallotta aztán innen-onnan, fél füllel: a Kert végtére egészen kiürült. A földgyaluk, markolók eltűntek egyik napról a másikra. Soha vissza nem jöttek többé. De bokrok, cserjék sem nőttek, pedig a szél odafújhatott akárhonnan akármit. Legalább egy boldogtalan akác. Még a pázsit is kipusztult. Csak a kerítés. Rozsdásan, málladozva.

Megfogadta: a tájékára sem, amíg él. Nem, nem haragszik, nincs benne tüske. Azokra sem, akik belekényszerítették ebbe a rettenetes döntésbe. Csak ez a vidék már nem az övé.

Az álmoktól rettegett leginkább.

Nem a lidércesektől jószerével. Az arc nélküli kísérteteket, félhomályból támadó suttogásokat kezdte megszokni lassanként. A kedves, bíztató képektől igyekezett szabadulni minden erejéből. Nem azért, mert felébred, s visszazuhan a rögvalóba. Hanem azért, mert tudta: ez a rögvaló.

„Gyere vissza, várunk. Egy tapodtat el nem mozdulunk.” Lombokat, gyökereket hallott álmában!

Azokkal boldogult még úgy-ahogy, ahol valami reménytelen halálos küzdelem várt rá. Ahol tisztázhatta magát a nyilvánvaló vereség által.

„Ne félj! A föld, a szél, a vizek mit sem változtak. Ugyanaz fú a fejed felett, csörgedezik a talpad alatt.”

Mind nehezebb volt felébreszteni magát. Hánykolódott, próbált mélyeket lélegezni. Ha beleragad, meghal. Hiába, hogy nem állják el az útját az éjjeli sikátorban, nem tekerőznek viperák a bokája körül.

Semmirekellő, tudatlan, szélhámos. Istenek, halhatatlanok irányítják keze vonását, hangjának rezdülését. Talán egyik sem, és megeshet, mind a kettő egy időben. Szándékosan rúgja farba az előírásokat. Fogalma sincs az egészről, tehetségtelen.

Az Ajtó. Valahol ott lelni. Azt mondják, keresgélni sem kell nagyon. Legalábbis van, akinek kapásból nyílik. Egyszer mintha tényleg látta volna a hófehér falakat, tornyokat, betonrengeteget.

Azt álmodta, más kertészt fogadtak fel. Mifélét, persze nem tudta. Remélte csak, hogy nálánál hitványabbat. Olyant, akinek sohasem susognak bele az álmába. Aki nem is álmodik talán.

„Az Ajtó…” Nem bírta eldönteni, tényleg hallotta-e, vagy csak képzelte magának. A Kert és a Város összetartoznak valamiképp. Úgy is lehetne mondani: egymásba élnek.

Mi történne, ha egyszer nem ébresztené fel magát, ezen töprengett. Nem hánykolódna, nem kapkodna levegő után. ha önként menne elébe a lidérceknek?

„Ébredj! Ne a magad szemével, a miénkkel láss!” Susogtak a lombok, a hajtások.

Úgy emlékezett, hurcolászott magával valamiféle magokat. Zsebre rakta őket azon a rettenetes hajnalon. Vagy a földről szedegette fel. Sokuk végleg elkavarodott a zsebpiszokban.

Egyáltalán: mi szükség még rá? Nem lesz másik Kert, nincs másik Ajtó. Amit hófehér palotáknak, sugárutaknak szeretne látni az emberfia, koszlott panelrengeteg valójában.

A tájékára sem mert vetődni a régi elhagyatottnak, holott ezerfelől beszélték: elcsapták az új kertészt. Hűtlenül sáfárkodott a reá bízottal.
Álomra hajtani a fejét is félt már. Lecsapnak rá a susogások, koranyári fuvallatok. Nem véletlen, hogy nem találja az Átjárót. És semmi kedve megbolondulásig kutakodni utána.

„A látomások, az álmok jók. Nem a vágyakról szólnak, hanem arról, amit meg kell keresni. Annyi minden kallódik az emberfia zsebében.”

Ha visszatérhet – valaha az életben – újat alapít, ez járt a fejében. A kerítés, meglehet, szétrohadt azóta teljesen. De neki akkor is a Kapun át kell belépnie, még ha mindent benőtt volna is a gaz. Ha elvéti, valóban csak egy elszabadult bozótot, vagy pusztaságot talál.

Egyszerre félt, és kívánta is nagyon, hogy a lábai csak úgy, maguktól mozduljanak. Mintha igazából nem is magamaga irányítaná a lépteit, de azért mégis.

„Koranyár lesz. Felkel a Nap, s a reggeli verőfényben mindent jól kivehetni a Kertből. A márványfalakat, a sétány virágzó bokrait, a tarka tetős tornyokat. Más tiszte sincs a Kertésznek, csak odafigyelni. Magába fogadni idő és tér nótáit.”

Szögegyszerű az egész. ha sikerül belépnie úgy, ahogyan mindig is, ahogyan csak a Gazda képes belépni, onnét az átjárás is gyerekjáték lesz. Kél a nap, s a tornyok visszanevetnek.

Kifordította a zsebét.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot