Éppen számolgattuk, mire lesz elég a pénz. A tavalyihoz képest semmire. Igaz, minden évben ezzel sajnáltattuk magunkat, aztán estére mégiscsak került halászlé, bejgli. Rá is szólt valamelyikünkre az asszony: nem fontos akkora fát venni, be sem fér a nappaliba. „De hát a gyerekek”, és mi tudtuk azonnal: szó sincs a kölykökről.
A kínosabb, hogy egyikünk sem bírta pontosan levezetni, mi a csudának cihelődünk, övezzük fel magunkat, ragadunk kampós botot, nyomunk a fejünkbe izzadt kucsmát, naftalinszagú kalapot. Hogy testté az igazság? Ugyan, melyikünk mert volna visszaszólni? Rákérdezni, mit is várnak tőlünk, prosztóktól? Féltünk. Rendesen. Az, hogy a küldetést elmismásoljuk, szóba sem jöhetett.
„A többiek bezzeg most csomagot bontogatnak, a Csendes éjt vagy a Hull a pelyhest dudorásszák.” „Hagyd el, nem is hull!” Március közepét idéző langymeleg volt. Egy szál átmeneti kabátban vágtunk neki. Legalább dideregni didereghettünk volna tisztességgel.
Sehogyan sem fért a fejünkbe: miért nem a katonákra lőcsölték rá ezt a nagy gyüszmékelést. Vagy a hivatalnokokra, írástudókra. Őket mégiscsak jobban felokosították, mint a magunkfajtát. Nincsenek szövegértési problémáik. Pikk-pakk, olvasnak a sorok között.
„Kutyagolhatunk annyit, hogy nem egy, de három életre is elég! Hol itt az emberré lett valóság?” Nem mertünk szólni neki, de biztosak voltunk benne: valamit félrehallhatott.
Megfordulni, hazamenni, visszaülni a tévé elé.
A gyerekműsoroknak, nyálas sorozatoknak, reklámblokknak valószínűleg vége már. Valamelyik kereskedelmi csatornán csak lehet fogni valami ütőset is. Legalább egy felest vettünk volna magunkhoz indulás előtt!
„És ha most kiszállnánk a buliból, a félelem is elmúlna?” Ez a jószerével körül sem írható rettegés, ami akkor kapja telibe az embert, mikor váratlanul igen necces helyzetbe kerül. Látják minden oldalról. Meg alulról, felülről is. Belülről. És kívánja, hogy igen gyorsan nyíljon ketté lába alatt a talaj. Vagy égjen hamuvá.
„Mintha elvágták volna. A lágyzselatin kapszula hozzá képest tapogatózás a sötétben.” A kisördög azért továbbra sem hagyta abba a piszkálódást. Ha a félelem elszáll – hipp-hopp, volt-nincs – mi veszi át a helyét? Hiszen most még talpalunk rendületlen. Ég a talpunk, hasogat a térdünk, de leülni minden átmenet nélkül az országút porába, nos, ahhoz egyikünknek sincs képe. Ha félelem se, annál már tényleg nincs lejjebb. Az olyan, mintha meghaltunk volna, csak a szívünk, az agyunk, a tüdőnk nem szerzett még róla tudomást.
A főpapok és a nép vénei erről miért nem szóltak?
Eltévedtünk. Mindnyájan tisztában voltunk vele, ám beismerni egyikünknek sem volt bátorsága. Kémleltük az irgalmatlan égboltot: melyik is az a csillag? El nem igazodtunk rajta, persze.
„Pedig ha más nem, én befogadtam volna őket. Bizonytalanul koppantak a szavak valamelyikünknek ajkán. Na, jó, az asszony balhézik egy keveset, de előbb-utóbb neki is be kell látnia: léteznek nálunk szakadtabbak is.” Jólesett volna mindnyájunknak ezt hinni.
„Na, pucoljunk haza. Ha kellett is történnie akárminek, régen túl vannak rajta. Az sem kizárt, hogy mások odaértek már, és helyettünk imádják. Legalább valami éjjel-nappali lenne nyitva, hogy bedobjunk egy csavarlazítót.”
„Lehet, hogy hülye vagyok, de órák óta egy helyben áll az égbolt. A Kisbojtár évtizedek óta nem bírt felnőni. Ma éjszaka áll az idő. Ma éjszaka semmi sem történik nélkülünk.”
Azt sem tudtuk hirtelen, sírjunk-e, nevessünk-e. Jó-e ez így nekünk? Hiszen kóricálhatunk így a pusztaságban, amíg a világ és még egy nap.
„Várnak ránk. Nem vesztünk, nem veszhetünk el. A szülés sem indul meg addig, míg nem bizonyosak benne: jövünk már.”
Azt azért nem mondhatni, hogy megkönnyebbültünk volna. Keményebben markoltuk a botot, dudorászni próbáltunk.
Mint valami tűzijáték, petárda, fénycsóva kúszott az ég aljára.