A szabad akarat káprázat csupán – sejtettük valahol. Nem elragadták, elorozták tőlünk. Magunk alkudtunk meg róla. Az Áruló felkötötte magát, szétdobálta garasait. Nekünk rozsdás fitying sem jutott. Pusztán a móka kedvéért tapsoltunk.

Mintha a fejünkre akarna szakadni, úgy zengett az ég. „Nem rendes eső ez”, mondogattuk. Jólesett volna kiötölni valamiféle mentséget, amivel legalább kis időre lebutíthatjuk lelkiismeretünket. Nem mi akartuk így. A Helytartó meg a főpapok.

Másnap szombat, ebben bíztunk. Senki nem megy sehová, nem csinál semmit, nem szól senkihez. Az elítélteket leszedik a kivégződúcról, elhantolják őket. Néhány napig kering még a szóbeszéd, aztán az is elcsitul. Eddig is történtek hasonló esetek, ezután is fognak. Nincs az a botrány, szégyen, amivel el ne bírna a Mulandóság.

Hazaérünk, ledobjuk magunkról a moslékká ázott köntösünket, felsőruhánkat. Esztendeig, kettőig lesznek még lidérces álmaink, aztán lassan azok is szelídülnek. Volt egy ítélet. Ki fog rá emlékezni?

Persze, marad néhány bomlott elméjű ábrándozó, aki továbbra is hajtogatja a magáét. Lesz, akit hathatósabb eszközökkel kell meggyőzni, és lesz, akit évek, évtizedek múltán már körbe sem röhögnek.

Kezdtünk félni. Nem kicsit. Ha ez az égszakadás így folytatódik, kő kövön nem marad. Befolyik házainkba, kiönt bennünket, legyalulja a szőlőt, földdel teszi egyenlővé a Várost.

Hol van, miért nem kúszik fel végre a Csillag? A nyugvás, a Sabbath csillaga? Miért büntet minket a Nem nevezhető az emlékezéssel?

 

Az nincs rendjén, hogy csak úgy vége.

Az emberfia sétál a piacon, alkuszik, vagy ökrét hajtja, mulatozik a csapszékben. Aztán egyszer csak szorítani kezdi valami belül, nem kap levegőt.
Avagy valami súlyos kórság gyötri régóta egyre hevesebben. Gyógyítókhoz, kuruzslókhoz jár: vegyék le róla a rontást, de hiába. A nyavalya túlságosan bevette már magát a porhüvelyébe, képtelenség onnan kikergetni.

Esetleg latrok törnek rá a sötétben, s ő hasztalan adja át nekik pénzét, ékszereit, köntösét, alsóruháját akár, azok könyörtelenek.
S aztán van egy pillanat, mikortól nincs tovább. A végleges és tökéletes Semmi. Nem számít, kiféle-miféle voltál; igazul, hamisan éltél: nem voltál. Nem káprázat, tévedés volt a létezésed: soha nem is volt.

A bárány torkát felhasítja a kés, ráng még néhányat, aztán az emberfia megnyúzza, nyársra vonja, faszénparázson pörköli, s elfogyasztja keserű füvekkel, kovásztalan lepénnyel. Ki fogyasztja el az emberfiát?

Mi értelme igaznak, erősnek, bölcsnek, szépnek lenni, ha egyszer úgyis elborít minket a Nemvolt-nemlesz? Ha belénk van írva az örök és legyőzhetetlen Nincs?

S ha mégsem talmi ábránd, amit látunk, tapasztalunk, akkor is mi végre? Névtelen, arctalan hatalmak gyújtják-oltják a mécsest, s a halandó hiába kérdez: sírása, kiáltása ködbe vész.

Láncos kísértetek, zörgő csontvázak, lepedős lidércek már össze sem rezzentik azt, ki csak egyetlenegyszer is beletekintett a feneketlen nemlétbe. Nem sötétség, nem némaság. Az öröklétig tartó szenvedés is boldogság ahhoz képest. Csak az oktalan képzeli, hogy van még miért könyörögni.
A vigyorgó koponyák, az izzó lávafolyam, a korbácsos démonok csupán a kisgyermekek ijesztgetésére valók. Az igazi büntetés az, hogy nincs büntetés. Bármit követtek el, bármit mulasztottak, tökéletesen mindegy.

„És este lett, és reggel…”

 

Józan emberi számítás szerint másként kellett volna alakulniuk a dolgoknak. Hazamegyünk, kiszorongjuk magunkat, s harmadnapra ismét a taposómalom. A nagy egyformaság meglassítja az érzékeket, elöli az éberséget. Ki a halálnak van kedve vigadni azon, hogy ismét felkelt a nap?
Két napnak előtte, úgy lehet, esett valami, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet. A Helytartó fejgörcsökkel kínlódik, a Főpap újabb s újabb konspirációkba bonyolódik. Botrány, tragédia, nem tudni pontosan. Nehogy már a fejükre nőjenek a történések! Jó lenne másról beszélni.
Nagy zivatarok, égszakadások után olyan tiszta az ég, akár ha föstötték volna. Nem a hegyekig, a tengerig is ellátni.

Valami történhetett a Sabbath és a hét első napja között. Az őrzésre kivezényelt katonák összevissza beszélnek. Vélhetően leitták magukat, és elaludtak. Rómaiak. Nem ingük-gatyájuk.

Még nem bírtuk pontosan összerakni, ki győzött le kit, csak orrontottuk: van végeredmény. Úgy szaladgáltunk fel-alá, mi, Helytartó udvarán, Koponyahegyen rikoltozók, mint szabadult rabszolgák, kiknek abban a percben tépték szét adóslevelét. A Nagytanács rövidesen magyarázattal áll elő, úgy sejtettük, amelyben felhívja a figyelmet: senki fel ne üljön a mindenféle híreszteléseknek.

Szégyenkezve illett volna sunnyognunk a fal mellett. Nem fogunk odaállni sem a Helytartó, sem a Főpap elé, s nem zavarjuk el őket az anyjuk kínjába. Egyáltalán: melyik oldalon álltunk?

Ez nem az a történet, mikor fejvesztve rohantunk a Népszámlálásra. Mikor egymás nyakába lihegve, sarkát taposva ácsorogtunk a Folyó partján, a Szemét-kapunál. Vereség néz ki, nagyon nagy vereség, mégis legszívesebben együtt vigadoznánk azokkal, kik a zsákmányt osztják.

Csak a győztes, a győztes mutatná már arcát!