Nem mintha bárki megkísérelné, de ezeknél semmi sem kiszámítható. Minden tótágast áll a fejükben. Előkelőében és nincstelenében egyaránt.

És kiemelt zsoldot ígértek.

Napszállatkor a hőség elillan. Dermesztő hideg nyomul a helyébe. A köpeny magától értetődően fogja valamennyire, de mégiscsak jobb volna bent, az erődben, tűz mellett.

És ők most ünnepelnek valamit, aminek nincs hozzárendelt istene. Valamit, amit emberi értelemmel nem bírunk összerakni. Valamit, ami mégiscsak az emberről szól.

A sötétség hirtelen száll alá. A hideg is lesből támad. Összébb húzzuk a köpenyt, szorosabban markoljuk a dárdát. Igyekszünk nem mutatni: borzongunk.

A sivatag mélyéről dob- és hárfaszó száll fel. Nagyjából ugyanazt, amit mi odahaza, a Birodalom szívében féktelen vedeléssel, üzekedéssel. Kint, a pusztában még nagyobb lehet a fagy. Minek örülnek?

Úgy egy napja özönvíz zúdult a Városra. Mindenki úgy volt vele: itt a vége. Ők is. Elkövetett valaki valami visszacsinálhatatlant, és most jön vissza az egész a fejünkre. Senki nem kérdezi ilyenkor, ki a ludas. Testületileg zuhanunk alá. A Város. A világ.

És aztán majd csak lesz valahogy. Ahogyan eddig is. Túléljük ezt az éjszakát. Ha szerencsénk van, máshová vezényelnek minket. Lesznek még lidérces álmaink. Nyakunkba lőcsölték. Ne tessék minket egy kalap alá venni azokkal, akik kötésig beleálltak.

Katonák vagyunk.

A lélek a testtel együtt alászáll a mélységes mély homályba, ahonnét nincs visszatérés. Akár jók voltunk e világi éltünkben, akár komiszak. Mindörökké tart ez a senyvedés. Aki a halandók sorsát kapta, többre ne számítson.

Múlhatatlanság csak isteneknek jár. Csücsülnek odafent, a felhőkön túl, és a kutya sem kérdi: terhére vagy örömére vannak-e egymásnak, az embernek?

Elégetjük, sziklák hasadékába rekkentjük, föld alá dugjuk, jó mélyre. És rettegünk: Hátha mégiscsak marad belőle valami sápadt, rémületes árnyék. És kísért minket. Ó, egek! Mi is ilyenekké válunk?

Nem jó meghalni. Azt mondják: utána már nincs szenvedés, éhség, nélkülözés, de az Alvilágot mégiscsak sötét, lángoló folyók határolják. A halhatatlanokat miért nem számoltatják el? A halhatatlanok miért lehetnek aljasak, mohók?

Máskülönben szent igaz: nekünk, mulandóknak hogyan is lehetne osztályrészünk az örök vigasság? Fél-tudva, fél-akarva követünk el ezernyi galádságot. S amit szándékkal!

Hasztalan a mentegetőzés: mások is, mindenki is! A tényt, hogy férgesek vagyunk, lehetetlenség kicselezni. Kibe épp csak beleesett a pondró, s ki már világos világra üszkösödik.

De a halál, az elmúlás attól még cseppet sem viselhetőbb.

Oly mindegy: erőszakkal, kard által, nyíl által veszünk, vagy hosszú, kínzó kórság következtében leheljük ki a lelkünket. Forró fürdőben elterülve, ereinket megnyitván, gyönyörök közepette, vagy csak úgy, hétköznapi módon megáll a szívünk. A legnyomorúságosabb élet is többet ér.

Beszélik némelyek, hogy ez a felhajtás a Holtak Birodalmával, Hadésszal merő képzelgés csak. Arra való, hogy a közönségesnél kicsit is különb emberfiát visszaijessze a karámba. Nincs semmi. Csak a Semmi van. Ha szakad életünk fonala, a nagy és végtelen Nincs következik. Nem látjuk, nem halljuk, mert érzékünk, eszméletünk megszűnik egy szemvillanás alatt. A csont, a por, a hamu nem szenved, nem örvendezik.

Ó, egek! Hát mi értelme akkor nemesnek, avagy hitványnak lenni? A hős éppúgy a feneketlen Nemlétbe hull, akár a gonosztevő.

Esküszöm, egyetlen pillanat lehetett csak. Vagy nem is tudom.

Általában vigyázunk egymásra. Ha lekoppan valamelyikünk szeme, a másik rögvest felrázza. Olyan, hogy egyszerre mindnyájan, nem is létezhet úgyszólván.

Megbotozhatnak, megkorbácsolhatnak minket. Végső esetben meg is tizedelhetnek. Ezek a mulasztások megtorlásának szabályos formái. Nem jöhetünk azzal, hogy csak egy pillanatra. Azzal sem, hogy ez a zsidók ügye. A szóbeszédet sem mi ötlöttük ki.

Ordított velünk a centurio, ahogy a torkán kifért. Ugyanaz a centurio. Elhordott minket mindenféle gané alaknak, kurvák fattyának. Beígérte, mi is megyünk a keresztre.

Elbóbiskoltunk, mondom. Aztán nagyjából egyszerre is ocsúdtunk. Valamiért egyikünk sem érezte, hogy vége mindennek. Pedig addigra lezajlott, aminek kellett. Hideg volt az éjszaka. Fagyott bizonnyal. A pirkadatra vártunk. Azt a néhány pillanatot, mikor a napsütés átjárja az ember húsát, és hosszú percekig azt érzi: történhet akármi, mert ami éppen van, az úgysem történik.

Nyilvánvaló: kikelet van. Elrothad, aminek el kell rothadnia lent, és kihajt, aminek kihajtania illik.

Kapunk valamilyen büntetést, ennek ez a rendje. Szabályok vannak. Könnyedén és keservesen betarthatók. A katonaember nem kérdi, mi végre, csak igazodik. Jól-rosszul.

Lekoppant a szemünk egy mérhetetlenül rövid időre. S mi ezalatt örökkévalóságot utaztunk be. Már azt sem bánnánk, ha visszazavarnának minket oda, a sírok közé.

Hűvös van még, de déltájt fulladozni lehet a hőségtől. Aki teheti, árnyékba szalad, meg a csapszék mélyére. Vedelni, felejteni. Mi, vétkes, hanyag őrtállók feltehetően büntetésben leszünk. Izzadunk és emlékezünk.

A tavaszra. A mulandóságra. S hogy ismét felkel a nap.