Nem lehet jövője a magyarnak. Bármerre lépjen, bármibe fogjon: szégyenüljön meg, bevégezetlen maradjon az egész úgy, ahogy van.

Gyülekeznek. Lám, lám, mily gyanútlanok mind egy szálig. Az állig gombolt parasztoligarchák. Hasít a hideg, s ők oly izgalommal, oly buzgó lélekkel készülődnek, mintha egyenest Nagykarácsony reggele volna. Pedig nem Karácsony ez, hanem nagyszerda, nagycsütörtök, az Úr elárulása.

Rájuk kellene szólni, menjenek haza. Nem csak a reformátusok, akik, ki tudja, miért, idekeveredtek a szentmisére. Mindenki. Gubbasszanak otthon, ki se dugják képüket, böjtöljenek, magukban mormolják csak az imádságot. Nem ünnep e mai nap. A magyart csúfolják, a magyart ostorozzák, mint Krisztus Urunkat a pilátusi pribékek.

Deres-szürke az égbolt, világosabb nem is lesz már ezen a napon. Holnapra, holnaputánra sem. Mégis várnak valamit a szerencsétlenek. Talán azt: tévedés történt. A császár őfelsége elnézett valamit, s már üzent is a püspök úrnak, aki rövidest megérkezik. Vagy valami egyebet: Hogy most azonnal induljunk föl, őfelsége elé, s mondjuk a szemébe: vissza a hitünket, vissza az üdvösségünket!

A plébános úr is mintha biccentene: ne szóljunk nekik. De hát mi értelme? Előbb-utóbb úgyis kiderül minden. „Akkor se. Higgyék csak, mi még reménykedünk. Vagy tudunk valamit. Valamit, ami átsegít ködökön, árulásokon.”

Jégszürke odafent az ég. Az nem lehet, hogy el ne jöjjön a Karácsony. Hogy meg ne szülessen a Kisded. Úgy, mint máskor.

*

Amit elhagyott az emberfia – kényszerűségből, önként, mindegy – oda soha többé vissza nem térhet. Az a templom másik templom. Pedig szemre minden ugyanúgy maradt. A kőmívesek lerakták a kanalat, malterkeverőt, s mégsincs semmi a maga helyén. A rabság teszi.

Kár bámulni az üresen hagyott állványzatot. Azon a napon, mikor kimondatott az ítélet, kiürült minden: a szív, az eszmélet. Hajnalban felropogott a sortűz: vége lett Magyarországnak, vége a szűzmáriás álmoknak. A magyar advent egyszer s mindenkorra bétiltatott.

Odabent a börtönben esett szó ezekről a dolgokról az inzsellér úr látogatásakor, de utóbb, hideg fejjel értékelvén kiderült: megcsalt minket túlcsorduló képzeletünk. A templom, mint olyan csak úgy került szóba, mint ami voltaképpen nem is létezik. Papiroson legfeljebb.

És a legfontosabb kérdés: minden ténynek a figyelembe vételével miért nem maradt elég erő kimondani: vége?

Isten nem akarhatta. Isten azon a bizonyos hajnalon elhagyott minket, magyarokat. Mikor eldördültek a kivégzőosztagok fegyverei, és megfeszült a kötél.

El kellett volna hajtani a kőfaragókat, a piktorokat és a harangöntőket. Aztán be a hintóba, irány a tengerpart: Itália, Languedoc. A magyar született emigráns. Önnön hazájában. Isten mindenütt Isten. És a Szűzanya? A Boldogasszony?

És a munkások, pallérok helyükön maradtak. Mind, utolsó szálig. Miért, hogy észre nem vették: ez egy másik építkezés, Egy másik Magyarország.
Mondhatni ilyenkor, hogy nincs tovább? Hogy ébredjenek a valóra: árulóké, ostobáké, hazájukat, hitüket önként elhagyóké az evilági boldogulás?
Emberek nyugosznak a kövezett pádimentom alatt. Az ő csontjukra, örökkön élő lelkükre is alku köttetett?

Tudom, egy napon megenyhül majd az ég, és lassú pilinkéléssel, majd hatalmas hömpölygéssel megindul a hóesés. Boldogasszony Anyánk, Szeplőtlenül Fogantatott Szűz! Könyörögj érettünk!

Zúg a harang, repdes az orgonaszó, és tódul a nép befelé. A kálomisták is. Úgy harsogják a miseéneket, mintha egész életükben ezt tanulták volna. Uram, miért bízik a magyar, ha megfosztották mindenétől? Kiben reménykednek ezen ágról szakadtak, mikor világos világra beleüvöltötték a képükbe: nem vagytok, nem lesztek, és talán sohasem voltatok!

„Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el…”

Hány és hány esztendő telik el terméketlen, áldatlan, míg végre megpattan a jégbilincs valakinek a szívén odafönt, s leszól: menjen már valaki, aztán szentelje fel ezeknek a szerencsétleneknek a templomát?

A plébános úr pedig egyre csak mosolyog. Nem úgy, ahogyan a tapasztalt diplomaták: felemásan, sokat sejtetően, hanem úgy, mintha valaki mégis megkönyörült volna rajtunk. Mintha ott lapulna pluviáléjának redői közt a krizma. S a nép, a falusiak is úgy vonulnak befelé, mintha valóban örömünnep lenne a mai.

Valóban egy és ugyanaz lenne? A Szeplőtlenül Fogantatott Szűz és sokezer éves Ősanyánk? A Boldogasszony? Segít minket, hogy bármi nagy is legyen a veszedelem, anyai szeretete minden sebet betakar, összeforraszt?

Szakad a hó, szakad, és odabentről az orgonaszó. Bizonnyal megmarad majd, béfödi a csupasz vetést, tar dombtetőt. Bizonnyal megtörik a magyar átok. Minékünk hóba-fagyba születik a Kisded. Minálunk a Karácsony jeges-zúzmarás csilingelés.

„Mária, Mária, gyászban is fényesség…”

Csak az ének el ne apadjon! Mindig legyen legalább egy, ki vállára veszi a törött szárnyú zsoltárokat. Aki visszatérve a fogságból képes tetőt vonni a csonka falakra. Aki kiimádkozza a hóesést a néma, hitevesztett adventre.

„Árva magyaroknak Te vagy a reménység.”

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán, Copilot