Illenék beismerni: már a B oldal forog. Annak is a második fele leginkább. Egy-két szám még talán a legütősebbek – és végleg leszalad a tű.
Nem volt jobb régen.

Télen esett az eső, Húsvétra jött a fagy, és nyáron dideregtünk. A kenyér, a sör nem volt olcsó – a mi pénztárcánknak semmiképp – és egy teljes hónapot kellett gályáznunk, hogy megvehessük a bakelites Tesla lemezjátszót.

Már biztos: nem üzenünk. Semmit sem csináltunk jobban, gyorsabban, pofásabban. Szentek – ha támadtak is közülünk – nem sok közünk hozzájuk. Mi is a túlélésre rendezkedtünk be. Ahogy előttünk, ahogy utánunk. Mi is azt hittük: lázadunk.

Nem azon úszott el, hogy idővel lett használt Volkswagen Golfunk, devizaszámlánk. Mindez – tudtuk – úgy nem jár, hogy mégiscsak jár. Nem kötelező bohócot csinálni magunkból.

Úgy tettünk, mint akinek fogalma sincs, miféléket oldoz el a láncairól. Hiszen nem a mi kezünkben volt a kulcs, a pálca, a szájkosár.
A Mohóság és a Felületesség.

Széttártuk a kezünket jobb híján: kicsinyek vagyunk. Ha szólhatunk is, csak zárójelben. Idézőjelben. Nem tuti dugó, nem száz százalék, hogy leosztották már a lapokat, de egészen úgy néz ki. És ki a frásznak van elég vér a pucájában, hogy kipakoltassa a zsebeket az asztalra?

Karácsonykor esett az eső, Húsvétra jött a havazás. A barack- és körtefák elfagytak, kubai volt a narancs. Ha fájt a fogunk, ha elhagyott a párunk, a rendszert okoltuk.

A tarkónkba lihegtek, s mi fogvacogva ismételgettük: nem kell félni tőlük, nem bántanak, csak ha bizonytalanok vagyunk. Máskülönben szelídíthetők.
A Mohóság és a Felületesség.

A tükör előtt sem feszengtünk már. Képmásunkat leköpni meg végképp… Ennyit tud az a boldogtalan ezüstfoncsor üvegdarab, és a körülményekhez képest egészen jól teljesít. S akik a nyomunkba jönnek, ugyanazzal kell megverekedniük. Miért legyen nekik könnyebb?

Húsz év, legfeljebb huszonöt. De ha a következő nap feldobnánk a pacskert, az sem lenne nagy szenzáció. Mélyülnek, szaporodnak a szarkalábak, egyre bizonytalanabb a mozdulat. Szúr a mellkas. Megfogadjuk minden nap: kivizsgáltatjuk magunkat. Kevesebb cukrosat, fűszereset veszünk magunkhoz, rendezzük a még rendezhetőt.

A tükröt is cseréljük.

Attól rettegtünk: egy éjszaka belopódznak a hálószobánkba, és a fejünkre szorítják a kispárnát. Nem a pénzünkért, befolyásunkért. Tapasztalatunkért, tudásunkért semmiképp. Úgy tudják, ők az okosabbak. És ez igaz.

Még csak nem is bosszúból. Rég túl lehetnek azon, hogy haragudjanak ránk. Egyszerűen csak azért, mert a mi időnk valóban lejárt. Ténylegesen feleslegessé lettünk.

A világot, amit biztonságosnak, otthonosnak képzeltünk, meg fogják semmisíteni. Nem rejtették véka alá. Ahogyan azt sem: fogalmuk sincs, mit kezdenek vele utána. Nincsenek, és ne is legyenek közös szavaink, képeink, dallamaink.

Legalábbis ezt vágták a képünkbe úton-útfélen.

Nem lázadás, sejtettük. Mi még próbáltunk foggal-körömmel ellenszegülni apáinknak, nagyapáinknak. „Ne rejtőzködjetek! Nem lesz itt semmiféle konfliktus. Elkezdtetek valamit, és megijedtetek tőle. Mi pedig végigvisszük. Mivelhogy számunkra sem fontos.”

Nem a hintaszéket féltettük. A késő délutáni szöszmötölést a konyhakertben, sufniban. A nyelvgyökünkbe ragadt ízeket. Nem azt, hogy változik a világ. Hanem hogy nem lesz többé világ. Civilizáció. Emberiség.

Fülükre szorították a tenyerüket, és hangosan üvöltöttek: „pá-pá-pá-pá-pá!”

Láttuk: boldogtalanok. Legázolnak, altalajba döngölnek minket, és nem lesz diadalmámor. Állnak egyik lábukról a másikra romjaink felett, és hajtogatják úgyszólván ártatlanul: „nem mi voltunk!”

Haragudni nem mertünk rájuk. ha értenék, felfognák, akkor sem mutatnák. Viszont gondolkodás nélkül a hátunkba döfnék a nagykést. Teljesen szenvtelenül. Pusztán azért, mert maga a mozdulat, a képsor az tök olyan, akár egy profi thriller.

A show, a hatás kedvéért kell eltűnnünk a világból.

Hogy aztán miként lesz, azzal nem foglalkoztak. Hogy esetleg velünk együtt mennek a lecsóba, nem nyugtalanította őket. Kitaláltak egy pacek bulit, és nincs az a hatalom, amiért lekavarnák.

Reszkettünk nyugovóra térni estelente: ébredünk-e másnap? Kapunk-e lehetőséget a magyarázkodásra? Magyarázatot kérni.

Mert az ő történeteik, kommentárjaik verhetetlenek. De hogy mi lapul mögöttük: valóság-e, vagy káprázat, azt csak mi láthattuk át, örökvének.

Attól a naptól kezdve nem lesz több egyrészt-másrészt. Vagy neve lesz, vagy elporlad menthetetlenül. Voltak szavaink, képeink, a Semmi nyelte el őket.

Nem a mi terhünk újrakalapálni ezeket, ti pedig nem bírjátok emelni a kalapácsot. Szóljatok, különben pusztultok.

A mennyei pályák kimérettek, a földieken a sor. Amit nyitva felejtettek, bécsukódik. S aminek vége, valahol, valamikor újra nyittatik. A spirálködök mozdulatlanok a földről nézve, s az emberi élet csak villanásnyi odaföntről. A magot földbe temetik. Gyökértelen szónak, éneknek hajtása, gyümölcse sincs.

Nem szeretnénk idő előtt távozni, és ti sem szeretnétek kései, gyökértelen, virágtalan vesszőként itt ragadni. Hagyjátok el zárójeleiteket, idézőjeleiteket. Attól a naptól kezdve nem lesz többé függő beszéd.

Nem mi vénülünk: az idő felettetek járt el. Sebesebben haladnak kismutatóitok, kijelzőitek. A miénkre nincs jótállás. Egészen pontosan bemértük, mikor mondja fel a szolgálatot. A magatokéról úgy tudjátok: márkás, legújabb fejlesztés. Pedig nagyjából ugyanaz a gombelem hajtja.

Valahol, nem messze a közigazgatási határtól érezni már: fúj a szél. Hideg eső esett, a hegyekben hó is. Imádkozunk: el ne álljon. A körte- s őszibarackvirágok épp most pörkölődnek. Nincs az a kikelet, amit egy jól irányzott hidegfront ne bírna földdel egyenlővé tenni.

Nem a szavainkat, képeinket akarjuk rátok lőcsölni, hanem a szót, a képet magát. Mi is úgy örököltük meg, ki tudja, honnan. Ami megzápult, kihajítottuk, ami ehetőnek nézett ki, belesütöttük a tésztába. Ezen nőttünk fel, talán nektek is jó lesz az életben maradáshoz.

Túl az agglomeráción más a dátum. Lassabban s kíméletesebben csörög a vekker. Nincs vegán menü. Aki élni szeretne, ennie kell, máskülönben őt eszik. Csak ne mínuszokkal induljon a holnap, így fohászkodunk folyvást. Meg persze eső is essék. Csendes, hosszú, áztató.

Holnap is felkel a nap, ezzel bíztatjuk egymást, magunkat. S közben kérdések, kételyek kaparják a torkunkat. Láttunk mi már karón varjút!
Győznie kell valakinek. Olyan nincs, hogy mindenki veszít. Azaz: jajdehogynem! Figyeljétek hát az égboltot, a vizeket, a föld suttogásait.

Holnap bizonnyal tavasz lesz.