Tisztelt és nagyra becsült Százados Úr!

Megértését és elnézését kell kérnem mindenek előtt. Amiatt, hogy kezdet kezdetén fel nem fogtam a reánk kiosztott szerepek értelmét. Hogy éppen Kegyed volt az, ki legnagyobb igyekezettel próbált szabadulni a felülről ráerőltetett conceptiótól. A fennálló erőviszonyok következménye, hogy feladatát tisztességgel bé nem töltheté.

Ha rögtön, az elején bízóbb lettem volna Kegyed irányában... Oh, nem, a pör végkimenetelét ez csak nagyon csekély mértékben, vagy semennyire sem befolyásolhatta volna. Törekvése ügyemben a tárgyilagosságra s a jogszerűségre dicséretes, de úgy tetszik, teljesen hiábavaló. Ítéletet hozni mihamarabb, s példát statuálni: az Udvar, a Császár s a Kamarilla vélhetően ilyesfélét várnak.

Hányan jártak előttem, s hányan fognak követni ez úton? Nem kevesen, úgy lehet. Bélyeges nemzet, Európa szegénylegényei, bujdosó betyárjai. Alkuvás illik a mostani időkhöz. Vagy a lapítás. Szuszogva, álmatagon. Alig-reménnyel, alig-öntudattal. Hátha egyszer! Hátha valaki!

Külön köszönet illeti Kegyedet, hogy az eljárás során sem nékem, sem feljebbvalóinak kedvében járni nem kívánt, egyedül a jog- és törvényszerűség vezérelte cselekedeteit. Hány fenyvesünket kell mind egy szálig letarolni, hogy bitónak, kalodának, deresnek elég legyen? Az arányos és szakszerű intézkedések bizonnyal meghozzák a várt eredményt. Egy nemzet szokik bele a fél-emberségbe. Mikor, kinek s mit szabad beszélni? Nótázni egyre kevesebbet. Többnyire csak italosan. Akkor is üvöltve, zokogva. S a dallamot rendre elvétve.

Százados Úr! Odaát, a Lajtán túl miért van ez másképp? S minálunk, az innenső oldalon miért lesz lókötővé, cifrafiúvá, aki boldogságot álmodik a rettenetes magyar pusztaságra? Petőfi halott. Most tél van és csend…

 

Nótaszóval búcsúztatta őket az ifjúság. A jurátusok, mesterlegények mind egy szálig a hajóhídon. „Esik eső…, Meghalt a cselszövő…” Mintha mindnyájan be akarnának kéredzkedni a küldöttségbe. Előző délelőtt úgy látszott, szárba szökkenhet a sok-sok útfélre pottyantott eszme, tavaszi fagytól gyötört reménység. Kisütött a nap is, pedig néhány napja Pesten még hóval vegyes eső csapkodta a tüntető esernyőket, cilindereket. Utoljára elharsogták a Rákóczi-indulót.

Bécs alá érve érezték úgy: jeges szél csapta őket. Amúgy tavasz volt már, láthatóan kikelet. „Hiába, no, mondogatták egymásnak, másik vidék.”

És a homályos sejtések csak tovább gomolyogtak bokáik körül a Burg folyosóin előszobázván. Lakájok súgtak össze hátuk mögött, vigyorogtak képükbe leplezetlen lenézéssel. Magyarok. Ők szokták sáros, vasalt csizmájukkal összemocskítani, összekaristolni a márvány pádimentomot.

„Forduljunk, s akkor lássuk ezeket, mikor a hátunk közepét, robbant ki a keserűség valamelyikükből. A bolondját járatják velünk! Odahaza aztán fegyverbe, aki emelni bírja a karját! Mégis, mit képzelnek magukról? Lombardia, Párma, Szászország mind felkelt ellenük. Itt, Bécsben is áll a bál. Avagy hol az a híres Metternich? Na, hol?”

Maga is gyanította: provokáció az egész. Ahol elcsattan az első pofon, eldördül az első puskalövés, ott a felelősség. A győztesnek soha nem kell kimagyaráznia magát, a vesztes pedig úgyis hiába hűti a száját. „Tárgyalni, tárgyalni!” A vérmesebbje így is alig hajlott az értelmes szóra. „Ősellenségeikkel is lepaktálnak, ha birodalmi érdekek forognak kockán. Nem először nyúlnak át a fejünk felett.”

Az is megfordult a fejében: el sem vállalja, ott, helyben visszaadja a megbízást.

Valaki ott állt még a trónteremben, kiről nem lehetett pontosan megállapítani, a szorosabb értelemben vett Dinasztiához tartozik-e, vagy amolyan ottfelejtett rokongyerek. Az Uralkodó maga szánandó, erőtelen figura. A mendemondákkal ellentétben épelméjű. Fáradt mindössze. És kedvetlen. Valószínűtlen sietséggel kanyarította nevét az orra elé tolt papírosra, végig sem hallgatva szinte belső, titkos tanácsosait.

Csak az a másik, a Széparcú! Kölyök még majdnem, vonásai egészen leányosak. S nem látni: zseniális hadvezér, államférfi kristályosodik ki belőle, vagy nevenincs, középszerű hivatalnok.

 

Merem remélni, hogy perirataimat s vallomásaimat áttanulmányozva megvilágosodik majd valamelyest Kegyed előtt, miféle terhet vettünk vállainkra annak idején. Nem, nem a szabadságküzdelmek végkimenetelére gondolok elsősorban, hanem hogy képesek voltunk-e mintát adni a nemzetnek – akár hosszú évszázadokra.

Mert ne gondolja, Százados Úr, hogy a tyrannis minden alakjában oly útálatos, viselhetetlen, hogy azt az alant lévők semmiképp nem tűrhetik, s igáját menten összerontják. Az önkény attól oly veszedelmes, hogy idővel meg lehet szokni.

Hajnalban akasztófák emelkednek szerte Magyarországon. Martyrok támadnak, kiknek neveit csak suttogva, száj elé vont ujjal lehet csak elrebegni. Bujkálók, kötéllel való verbuválás elől szökdösők veszik be magukat a nádasba, rengetegbe. Bármerre lépnek az újféle beámterek, mindenütt lakatra záródnak az arcok.

Nem tarthat soká ezen állapot, higgye el! A nép feledni kíván. Alig várja a gyászév múltát, hogy ismét pirost ölthessen magára. Nyílik a várbörtön kapuja előbb vagy utóbb, s a kivégzettek teste anyafölddé omlik.

És a zsarnok, a szabadság eltiprója öregapóvá totyakosodik időnek haladtával. Mind kevesebben pöknek ki, ha nevét ejtik. Tréfálkoznak is rajta olykor. Mert valakinek az ábrázatát csak ki kell akasztani a korcsoma falára. Meg a sóhivataléra. A mienkét nem lehet.

A császár ugyanis úr Isten kegyelméből. A minister pedig szolga. S magam e szolgák között a legszolgább. A felelősség, mely reánk méretett, fáradságot jelent s lemondást. Az ígérgetéssel elbódított pórnép ezt nehezen viseli, idővel könnyebben békül, egyezkedik. S a fél-zsarnokság, csekélyke jólétére úgy emlékszik majd, mint boldog békeidőkre…

 

Fényes nappal támadták le a szabadcsapatok a birtokot. Létezésükről, s arról, hogy valahol ott ólálkodnak a közelben, mindenki suttogott. Tán maga a gróf sem ítélte túl veszedelmesnek a helyzetet. Elvégre az egyezség…

Füstoszlop lendült az égnek a kései nyárban. Aztán még egy s még egy. Nem, mégsem paprikást főznek a béresek, csordások. Különben is, azt csak ünnepnap szokás. Aztán zaklatottan, hadarva csörömpölni kezdett egy harang.

Martalócok. Ez is beléjük ötlött. A környékbeli erdőkbe behúzódott néhanapján valamelyik keresett zsivány. Elő is bukkant nagyritkán, ha szállt a nap. Útját állta kupecnek, nagygazdának, be is telepedett az alvégi ivóba. Ha szállt a nap.

Felgyújtani pedig csak annak házát, pajtáját, aki nagyon benne volt a bögyükben. Ha kiismerte az emberfia az eszük járását, egészen békességesen meg lehetett férni velük. Az úrfélének is.

Aztán kisvártatva felbukkant egy veres sipka. Fura. Errefelé nem viselnek ilyet a népek. Nemsokára ismét egy… kettő… S mind lóháton. Atyavilág, ezek szűzmáriátlanul sokan vannak! És mindegyiknél pisztoly, szablya.

Szaladtak a cselédek mind a kastély felé: méltóságos úr, méltóságos úr! Csak egy korosabb parasztember nem akart mozdulni semmiképp. „Majd én szólok velük, hiszen értem a beszédüket.” Már perdült is eléjük kihúzott derékkal, felszegett fejjel, s kiáltott reájuk – krobótul. Azon a vidéken mindenki így hívta őket. Somolygott is tán magában, hogyan elcsudálkozhat ez a baca népség, hogy valaki a saját nyelvükön szólítja őket.

A vezér – észre nem vette senki, úgy lehet – felvonta szemöldökét egy pillanatra. Aztán sarkantyúba kapta lovát.

Egy tizennégy-tizenöt esztendős süldő leány elmaradt valahogy a többiektől. Ketten fogták le, s egy harmadik már ott magasodott fölötte.

Alkonyatra együtt voltak a kastély előtt mind a fegyverfoghatók.

„A katonaviseltek lépjenek ki. Ők igazítják majd el a többit. Kapával-kaszával elsőre, meg ami a házból kikerül, de holnap-holnaputánra veszünk puskát, szuronyt. Ami a rendes hadakozáshoz kell.”

Hogyan is hihette, hogy eltarthat a béke akármeddig.

A megkényszerített leány jó két hétre rá gondolt egyet, s a Rábának szaladt.

 

Füveskertet kell építenie minden valamirevaló magyarnak.

Elleneink nyilván azzal számolnak, hogy belezavarodunk nagy szárazságunkba. Mostantól egyre kevesebb az eső. És költsenek bármit a poéták: kevés vigasztalanabb hely találtatik e világon a végtelen pusztaságnál.

Nem, ez nem a bájos délnek melege. Babér s olíva tenyész ott a rekkenő hőségben is. A miénk: sivatag. A rettenetes, sárgásszürke por terpeszkedik szerte a honban.

E por. A mi lelkünk, a mi indulatunk. És nem elég, jaj, nagyon nem elég a sírva könyörgés, a processziózás, a harangoknak kongatása. Isten sem figyel arra, ki bérontja szívének forrásait.

E szörnyű vad-keleti sivárságot győzze meg, aki magyar! Ne kegyelmetek, ne az osztrák! Ne a császár! Honnan is tapasztalhatták, honnan is tapasztalhatta azt a rettenetes szorítást, mit a fátlan-bokortalan síkság s a felhőtlen, kietlen égbolt ad nyaranta?

Füveket, fákat tehát a magyar földnek! Ezek fogják lebírni majdan az újra s újra támadó aszályokat, fagyokat. Ezek imádkozzák vissza az elrekvirált esőket.

Mindazok, kik reánk verték ezt a huncut, álorcás békét, tudták, ez lesz a vége. Északon s nyugaton egy kis karéj, mely a miénk is, nem is. Erdélyben a párákkal együtt hidegség is szorul a fenyvesek közé. S ami középütt maradt, az a nagy, az a sík, az száradjon csak. Az danoljon csak Tiszáról, Marosról, éppen azért, mert ebben vagyon legnagyobb hiánya.

Nem magunknak. Semmiképp. A pórnak. A parasztnak. Mi, birtokosok, nemzetesek, ha elegünk a nagy magyar ugarbul, felkerekedünk, s meg sem állunk, Triesztig, Fiuméig. Vagy a kegyetek üde, alpesi rétjeinek tájékáig. De hová szaladjanak a Jánosok, Margitok? Tiltsanak be akármit: a nótát, a szakállt, a viseletet, csak a kertjeinket hagyják!

Vannak vidékek, földek, melyek meg nem bírnak mindenfélét. Hiába az igyekezet, a furfang, a mesterség, kivetik magukból az oda nem való fákat, bokrokat. A magyar föld béfogad majd mindent, mi tiszta szándékúnak tetszik. És gyakorta azt is, ami nem az. Akácosok terpeszkednek emitt is, amott is.

Ők maguk még bizonnyal nemigen, de fiaik, unokáik csak-csak magukba feledkeznek amaz arborétumban. S aztán nem is kívánnak mást saját portáikra: fákat, bokrokat, melyeknek semmi hasznuk. Gyümölcsöt nem adnak, saját magukból asztal, kredenc, koporsó nem gyalulható. Vannak, hogy embernyivé enyhítsék e szomorú, szomjazó Magyarországot.

A Délibáb nem akar…

 

Jó három éjszakán keresztül csattogott a kártya, mire befutott a parancs.

Inni nemigen, mulatni még annyit sem. Tarokkoztak. Legtöbbször ő maga nyert, néha a Másik Gróf. A Bán mérgében majd összegyűrte a lapokat. Rossz volt a lapjárása, azt is lehetne mondani, de a legvégén valóban gyatrán játszott. Hívásokat vétett el, és egészen képtelen, olykor figurás lapokat rakott skartba.

Újesztendőhöz harmad- vagy negyednapra rontott be a palotába. Mindenki Debrecenbe szökött már, ők ketten maradtak csak, csökönyösen bízva az igazságszolgáltatásban. „Végtelenül sajnáljuk, de amíg főméltóságod fel nem bír mutatni egy valamirevaló végzést, egyszerű vendégnek kell hogy tekintsük.” A palota nem messze a Bécsi Kaputól a Másik Gróf tulajdonában állt. El nem tudták képzelni, hogy odafönt akármit is kiagyalhatnának ellenük.

Aki arra járt, azt gondolhatta, az újesztendei vigasságok folytatódnak. Éppen csak a muzsikaszó hiányzott.

A második éjszakán kezdte elveszíteni türelmét a Bán. Addig sem babra játszottak, de úgy másodfél órával éjfél után előállott azzal az ötlettel: jelentősebb összegeket, úgy lehet, birtokrészeket is feltehetnének.

Ne bomoljon, intették le. Ha fent, Bécsben sikerül összekaparni egy akármilyen paragrafust, akkor úgyis úszik minden: fej, uradalom. Ha pedig mégsem… Úgy hírlik, Görgey összeszedett valami seregfélét.

„Méltóságotok valamiért félnek kockáztatni. Ilyen lenne hát amaz híres magyar virtus”, csikorgatta fogát a Bán. Aztán veszített, csak veszített.

Végül csak megérkezett a parancs, és ha nem is vasban, de erős kísérettel cipelték el. Furcsállotta is a Másik Gróf, hogy őt nem. Merthogy ő maga is legalább annyira vétkes. Vagy ártatlan. „Méltóságod jobban tenné, ha fogalmazni kezdené védbeszédét. Ami késik, nem múlik, villantotta ki fogát a Bán. Máskülönben köszönöm a szíves vendéglátást és az éjszakai mulatságot. Méltóságotok kiváló játékosok.”

(Jánosházánál csak elejbük állott a nép. Kapával-kaszával, ahogyan szokás ezt. Tavasz volt, s ismét fellobbantak a remények. A fogolyszállítmány parancsnoka tüzet vezényelt volna, de hirtelen ráébredt, hogy amazok igen sokan vannak. Egy sortűz még beleférne, de másodjára tölteni nem marad idő. „Gróf úr, suttogta, tegyen valamit! Kénytelen leszek túszként bánni Kegyeddel. Ha csak egy lépést közelítenek, lelövöm Méltóságodat.” „Szedje magát össze!” Nem látszott zaklatottnak. Kiszállt a hintóból, és röviden hazaparancsolta a sokaságot. „Ha győzünk, hazajövök amúgy is, ha pedig veszítenénk, hová is bujdokoljak? Inkább emlékezzenek reám sírva, mintsem szégyenkezve.”)

 

Százados Úr, meg kell vallanom: félek.

Az emberfia gyakran hiszi magáról: van ereje farkasszemet nézni a testi elmúlással. Bajában, kórságában vívódván, szentségbe kapaszkodván. Vagy a harctéren, honnét ég felé röppenni egészen semmiség, csak egy pillanat. Meg sem érezni a szív közepébe vágódó golyóbist, fejet testtől elválasztó kardcsapást.

Hanem szívtelenebb, útálatosabb szertartást elképzelni sem lehet tán, ahogyan a halálraítélttel bánnak. Akár a barommal, melyet mészárszékre vonnak.

Lelkiatyám járt már nálam. Órákig imádkoztunk. Világos és szívhez szóló beszéddel tárta fel azt, mi reám vár. Mindhiába. Szüntelen fohászkodom, elmélkedem, mégsem látom a Mennynek kapuit. Ha nemesemberként veszhetnék, szemben a torkolattüzekkel, letépve szememről a kendőt… Mint futóbetyárt, lótolvajt, úgy húznak fel!

Elszenderedni volna jó. Egy órácskára. Kettőre. Ha lehet. Békében, tudatlan várni be az osztagot, mintha ez sem lenne egyéb, csak újabb ütközet. Csikarásom van. Két ízben kéredzkedtem idáig könnyíteni magamon.

Nem, Százados Úr, a csata egészen más. Sokáig katonáskodtam, nem emlékszem, hogy féltem volna valaha is. A többiek sem, úgy hiszem. Úgy fogadta mind a léleknek szakadtát a testtől, mint a kivívott szabadságot. A nemzetnek szabadságát. Tizenkét-tizenhárom éves legénykék rohantak előre dalolva, estükben is püfölve a dobot.

Én pedig félek.

Nőm ezután látogat még. Emiatt is nyugtalan vagyok. Nem tudom vigasztalni. Pedig az itt maradónak nagyobb reá a szüksége. Örömest kiáltanám néki s nemzetemnek: non omnis moriar!

Gyürkőzöm az imádsággal. Jól tudom, jelet nem kaphatok. Nekünk, magyaroknak ennyi jár csak. Bele a hajnal előtti fél-csendbe, fél-pirkadatba. Ha jönnek értünk, ha jövünk már:

„Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk