Hazavágyódó író az emigrációban

Nagy szükség lenne rájuk, mivel A teljes napló mellett nélkülözhetetlen kulcsot adhatnak az emigráns Márai megismeréséhez. Egyetlen példa: Keresztury Dezső szerint Márai 1956-ban arra biztatott: „…tegyétek puszta földdé az országot…” Ez idegen volt Máraitól, aki kényszerből hagyta el a hazáját, erkölcsi okokból választotta az elmenetelt, még ha ez süketséget és vakságot is jelentett a magyar nyelvhez hűséges szerző életében. 1956-ig hazavágyódó volt Márai Sándor, ez a honvágy időszaka volt számára.

Írott és hangzó publicisztika

„Gyufaszálnyi világosságot gyújtani, napról napra, tömegek eszméletének homályában, (…) s közben néha felkiáltani: emberek vagyunk, ne feledjétek! – ez az újságírás. Az igazi” – jegyezte le 1937-ben Márai. Számára ugyanolyan fontos volt a napilapban megjelent cikk, mint valamely kötete: „újságba írónak” nevezte-tartotta magát, mert hivatása ott is ugyanazt követelte tőle. Számára a publicisztika levegővétel volt, mert sokszínűségével mindig érdekes és izgalmas maradt, beteljesítve Nagy Endrének az írót jellemző kifejezését: „élményzsákmányoló”.

1948 vízválasztó jellege egyértelmű: a beilleszkedési problémák, az eltűnt egykori helyszínek (sétahelyek, kiskocsmai és kávéházi törzshelyek stb.) mellett a létbizonytalanság is befolyásolta Márai alkotásainak témáit, műfaját és hangsúlyait. A Szabad Európa Rádió 1951-ben induló magyar adásának egyik aktív résztvevője lett, mely valósággá alakította 1935-ös gondolatát: „A rádió bizonyos területenkívüliséget jelent a magyar irodalomnak.” A „rádiós publicista” hangneme azonban szükségszerűen eltért a hírlapíróétól: a tárgyszerű elemzés, könyvismertetés, politikai kommentár és (ünnepek idején) a visszaemlékezés műfaja kapott hangsúlyosabb szerepet, de lehatárolta őt a rádió megkívánta, az amerikai politikai érdekeket képviselő irányvonal is.

Néhány hazatekintő felolvasás

Ahogyan Márainak hiányzott az újságírás, úgy hiányolták az újságíró Márait is az emigrációban (talán két tucat cikke jelent meg összesen!), aki a rádiónál az Ulysses, illetve a Candidus álnevet használta. Választékos, szabatos stílusban beszélt a legkülönbözőbb témákról és „beszédeiben” folyamatosan jelen van a fanyar, intellektuális humor.

Karácsonyi levél (1951) és karácsonyi beszélgetés (1952)

Az emlékekre visszatekintés klasszikus példája karácsonyi levele, melyben megidézi Kosztolányi és Krúdy alakját és a megmaradás és emlékezés hatalmát hirdeti. Karácsony jelentéstartománya az emigrációban az ünnep mellett a hazapillantás, emlékezés és identitáskeresés. köré rendeződik. „Beszéljünk most arról, ami az életünkben szép volt. Mert nem igaz, hogy csak bűnei voltak a múltnak. Alkottunk is valamit, ami legalább úgy valóság volt, mint a múlt hibái és mulasztásai. (…) Szerencsésebb népek nagyobb erővel fejlődtek, mi kérlelhetetlen erővel tudtunk megma¬radni. Most is ezt műveljük. Ez a mi titkunk, egy nemzet titkos műfaja. És titkos fegyverünk: az emlékezés. (…) A Roham utca sarkán Kosztolányi siet, feltűrt kabátgallérral, nyaka köré csavart színes kendővel, hóna alatt az irattáskával, melyben az utolsó pillanatban papírra vetett karácsonyi színházi bírálatot viszi a Pesti Hírlap szerkesztőségébe. (…) Krúdy magányosan ül a London szálloda söntésében és lila tintával írja csodá¬latos prózai dallamainak egyikét. Siet, mert várja a család Óbudán és rossz a lelkiismerete, mert elfelejtett kisleányának az aranyvasárnapon kriszkindlit vásárolni. (…) Még együtt van minden, amit ismertünk és szerettünk.”

Az egy évvel későbbi beszélgetésben elemi erővel mutatja be az emigráns író idegenbeli magányát és a művészet, az alkotók adta magára találás lehetőségét. „Karácsony előtti napokban (…) Az idegen könyvtárból jöttem, ahol (…) Petőfi világirodalmi visszhangjának bibliográfiai adatait válogattam. (…) A lépcsőházban meggyújtották a csillárokat, s e pillanatban megláttam a falon Munkácsy híres képét, a Milton-képet, amely az Elveszett Paradicsom vak költőjét mutatja, amint tollba mondja a nagy poémát leányainak. (…) Petőfi, Munkácsy, gondoltam, s nem éreztem már azt a kietlen reménytelenséget. Ebben a pillanatban zene szólalt meg. (…) megismertem a tételt, Bartók Kékszakállú hercegének egyik áriáját sugározták; (…) a bábeli sokféleségben egy magyar költő, egy magyar festő és egy magyar zeneszerző mintha szellemtalálkozót adtak volna egymásnak. (…) Nem kevés ez, így gondoltam. Jogunk van élni.” Visszatérő témái voltak 1948 után a „magyarnak lenni idegenben”, „ismernek-e minket, tudnak-e rólunk”. Ehhez keresett és talált kapaszkodókat alkotótársaiban: támaszt jelentett egy költő, festő és zeneszerző.

Krúdy asztala és a Hungária kávéház

Egykor és ma témáját veti fel 1954-es felolvasásában, mely a Hungária kávéház megnyitása alkalmából született. Magától értetődőn idézi fel az idekötődő Kosztolányi és Krúdy alakját, még inkább „egykor és most” kibékíthetetlen ellentétét. A régmúlt aranykor, pozitív és megtartó ereje van, a jelen értékhiányos, de alakjai is azok. „A Nyugat folyóirat új nemzedéke után, Karinthy, Kosztolányi, Osvát után kik vonulnak be a Hungáriának keresztelt New York karzatára, s a mélyvíznek nevezett alagsorba (…) Csillagpor ragyogott Krúdy minden során, melyet a régi New Yorkban írt. (…) Csak Krúdy mondhatná el, mi van az emberek szívében, zsebében és eszméletében, akik ma helyet foglalnak a kávéházi törzsasztalok mellett a Hungáriában. (…) csak ő mondhatná el, (…) mi fáj ma Magyarországon a férfiaknak és a nőknek, s miféle gondolatok élnek a megmaradt igaz írók eszméletében…”

Hazai költők a mérlegen

Márai számára az írói hivatás szentsége elsődleges volt életpályáján, ezért 1952-ben sem hagyta szó nélkül, ha írótársa hűtlen lett írástudó voltához: az ihlet nélkül, elvárásra született műveket és alkotójukat kevésre becsülte. Ennek példája Kónya Lajos Lenin szakállát megidéző verse: „Lám¬pám el¬ol¬tom, leg¬utol¬só / te¬kin¬te¬tem reá esik / s nyu¬god¬tan al¬szom reg-ge¬lig / az ál¬mom tisz¬ta¬vi¬zű kor¬só.” Szatirikus elemzésében így ír: „A ma¬gyar köl¬tő, akit Le-nin sza¬kál¬la ér¬zé¬ki in¬du¬la¬tok¬kal tölt el, aki köl¬tő¬mű¬he¬lye éj¬sza¬kai csend¬jé¬ben nem ked¬ve¬se kép¬má¬sá¬nak imá¬dott vo¬ná¬sa¬it vizs¬gál¬ja, ha¬nem Le¬nin mell¬szob¬rá¬ból szív¬ja az ih¬let má¬mo¬rát, úgy ha¬zai, mint világiro¬dal¬mi szem¬pont¬ból új és ér¬de¬kes szel¬lem¬tü¬ne¬mény. (…) Új mű¬faj ez, az ér¬zé¬ki po¬li¬ti¬kai lí¬ra mű¬fa¬ja. Sztálin baj¬sza, Marx bu¬sa szemöldje, mind¬ez ép¬pen úgy ser-ken¬tő¬je az új lí¬rai műfajnak, mint volt a múlt¬ban az imá¬dott ked¬ves bo¬gár¬sze¬me vagy hókeble. (…) Nagy kár, hogy Rá¬ko¬si be¬ret¬vál¬ko¬zik, mert el¬kép¬zel¬he¬tő, Rá¬ko¬si sza¬kál¬la mi-lyen ódák al¬ko¬tá¬sá¬ra lelkesíte¬né a ma¬gyar szov¬jet¬köl¬tő¬ket…”

Kuczka Péter egy évvel későbbi, Nem adom senkinek című versét elemző cikke is hasonló hangnemű. A lakásást, családját és Lenin arcképét géppisztollyal megvédeni kívánó költő alkotására így reagált: „…kérdést intéztünk amerikai és külföldre szakadt magyar ismerőseinkhez, van-e tudomásuk olyan hivatalos tervezgetésről, melynek sajnálatos következményeképpen valaki vagy valakik valaha is Kuczka Pétert és családját száműzni akarnák lakásából. A kérdezettek egyhangúan azt válaszolták, hogy ilyen terv nincsen, soha fel sem merült. […] Megértjük, hogy a költő örül lakásának, nem hajlandó szobáját megosztani senkivel, s az a kijelentés, hogy „nem adom senkinek sem a szobámat, az apámat, a lányomat és Lenint”, csak Leninre vonatkoztatva jelent költői különcséget, mert amilyen természetes, hogy egy magyar költő ragaszkodik szobájához, apjához és leányához, olyan szeszély, ha ugyanakkor Leninhez is ragaszkodik.”

A néma énekes hangja

Az idézett felolvasások erősen árnyalják az eddigi megállapításokat a „hazáját gyűlölő” emigráns Márairól: inkább a féltő, emlékező, anyanyelvéhez ragaszkodó író portréja bontakozik ki előttünk. Ráadásul (csak utólag tudatosult e sorok írójában) valamennyi idézett felolvasás legalább egy magyar írót is felidéz, függetlenül attól, hogy azok életerőt adtak vagy éppen szégyellnivalók voltak. Ilyenkor is, legalább egy hazapillantás erejéig – otthon lehetett. Hazapillantásai tehát emlékezések itthoni életére, Magyarországra, de egyben óvó-féltő „haza-pillantások” is.

 

Nyitókép: Márai Sándor útlevele. Forrás: Wikimedia Commons