Persze nem is bömböltek, csak vékony hangon sírtak, és azt sikoltozták, hogy „Édesanya”, „Édesanya”, „Édesanya”. De Édesanya nem jött, hogy kézen fogva visszavezesse őket a kiürült lakásba.

Mélyen lehajtott fejjel, hogy senki se lássa az arcán megállíthatatlanul patakzó könnyeket, és senki kíváncsi tekintetére, részvétteli szavára ne kelljen válaszolnia, egyedül kaptatott vissza a negyedikre. Egyedül lépett be a félig nyitva hagyott ajtón oda, ahol a régi otthonukból már semmi sem maradt. Csak az ő összepakolt, összeszíjazott iskoláskönyvei és a többi, batyuba kötött holmija üres ágya deszkáira dobva. Semmi sem volt már a régi berendezésből, amit nagy gonddal szedett össze, apránként szerzett be Édesanya. Szalmazsákok, ágyneműk, főzőedények, tányérok, bögrék, de még a féloldalasra rágott kanalak is eltűntek a halála óta eltelt hónapokban. Az ennivalóért cserébe mindent eladogattak vagy elajándékoztak. Nem neki jutott eszébe, hogy bármit is pénzzé tegyen, de a segítőkész szomszéd nénik vagy tudtak egy-egy vevőt a párnahajakra, az Édesanya hímezte abroszokra, vagy egyszerűen ők kérték el a jobb holmikat a hozott kenyér, tej, fazék leves vagy tányér pörkölt fejében. Ha talált munkát valahol, és kapott egy kis pénzt, az infláció miatt azonnal elvásárolta, sosem maradt belőle másnapra. Ha pedig nem akadt munkája, a szomszédok adták össze nekik a maradékokat. Hat hónapig elengedte a lakbérüket az igazgatóság, maradhattak volna a lakásban, de ő is érezte, tudta, hogy öt gyermek nem tud megélni a levegőből. El fog jönni a nap, amikor a kislányokat elviszik intézetbe, ahogy a sorsukról intézkedő hivatalos emberek közölték. Eleinte azt remélte, hogy ő is velük mehet, de valahányszor erről szó esett, és kiderült, hogy már tizenöt éves, mindig elhangzott, hogy ő már szinte felnőtt, el tudja tartani magát.

A húgai azonban, akik közül még a legidősebb is csak tizenhárom éves, árvaházba kell hogy kerüljenek. Ami a háború és a spanyolnáthajárvány katasztrofális éveiben nem ment gyorsan és könnyen. Különösen nem, hogy a négy testvért szerették volna együtt elhelyezni. A legtöbb gondot Ili és Katóka, a két kicsi okozta. Katóka még be sem töltötte a hatodik évét, és úgy ragaszkodott nővérkéjéhez, Ilihez, mintha az édesanyja lenne. Ili pedig őhozzá, a bátyjához kötődött elválaszthatatlanul. Alig bírták lefejteni róla a karocskáit ma reggel, amikor értük jöttek a kedvesnővérek. Kocsival jöttek, amelynek padjain már ült négy-öt, hasonlóan elhelyezésre felvett, maszatos arcú, sírdogáló kislány. Ő, amilyen gyorsan csak tudott, hátat fordított a kocsinak, szaladt a lépcsőház felé, nem akarta hallani húgai kétségbeesett tiltakozását. Feltenni is erővel kellett őket, és mikor megértették, hogy ő nem jön velük, sehogy sem akartak fennmaradni a kocsin.

Kirendelt gyámja bírósági írnok, fiatalember, itt lakik a Tisztviselőtelepen, az utcát, házszámot felírta neki egy cédulára. Oda kell mennie, ott derül majd ki, hogy hol lesz a szállása. Legalább egy ágyat kap valahol, valamilyen házimunka fejében, ahogy azt a Vízcsepp Egylet (sic!) jótékony hölgyei megígérték. Nekitámasztotta homlokát az ablaküvegnek, úgy, ahogy nem volt szabad. Tiltotta Édesanya, egyrészt, hogy ne bámuljon le hosszan a negyedik emeletről, mert az veszélyes, még leveti magát a végén, magához vonzza a kilenc-tíz méteres mélység. De azért sem szerette, ha az ablaknál bámészkodtak, mert a sok gyerekhomlok és mancs zsíros foltot hagyott az üvegen, amit egy jó háziasszony nem lát szívesen.

Hosszan nézett ki az ablakon, miközben egyre zsongott a fülében, hogy indulni kell. Látta magát odalent az utcán, batyuval a vállán, iskolakönyvekkel a kezében, ahogy megy az ismeretlen cím felé. Most érzett először késztetést, hogy ne a lépcsőház felé induljon, hanem minden további rá váró kellemetlenséget megelőzve, leugorjon a negyedik emeletről. – Ugyan már! És ha leugrik? Hiszen legföljebb kitörne a lába. Ha nem akar egész életében sánta lenni, mint a Liget sarkán a részeges köszörűs, akkor nem ugrik le – nyugtatta Édesanyát a szomszéd bácsi.

Hát nem, sánta semmiképpen sem akart lenni. Már épp elég sánta ember volt mindenfelé. Mintha a háborúból másként haza sem lehetne jönni. Mintha a háborúnak az volna a célja, hogy minél több sánta, béna, nyomorék ember kéregessen a poros városi utcákon. Már ahol megtűrik őket.

Végigdőlt az ágy pőre deszkáin, de tudta, hogy sokáig nem maradhat. Mennie kell, amíg be nem néz, kérdezősködni nem kezd újra valamelyik szomszédasszony. Megígérte mindenkinek, hogy ha sikerül elhelyezkedniük, visszajön, elmondja hova-merre kerültek. Főleg azok kérdezgették-hívogatták, akiknek ő szokta felhordani a pincéből a tűzifát. Emiatt szinte haragudott rájuk. Pedig a segítségért cserébe mindig kapott valamit: darab kenyeret, tányér levest, az egyik bácsitól még egy öreg kucsmát is, mert ő már úgysem megy sehová, le sem tud menni a lépcsőn.

Fájt, hogy mindenki itt maradhat, csak ők nem. Itt kell hagyniuk a Kolóniát, ami úgy fogja körül a lakóit, mint egy nagy hajó. Csak ennyit ismert a körülöttük dohogó nagy, kormos városból, csak ezt a magas épületekkel körülvett, ovális udvart, amelyben a csúcsos víztoronytól, a mosodától, varrodától, asztalosműhelytől, élelmiszerraktártól kezdve minden volt, még fákkal, cserjékkel, virágokkal beültetett park is.

Szerencse, hogy a vele egyidős fiúk nincsenek itthon ilyenkor. Velük sem volt kedve találkozni.

A szerencsésekkel, akiknek nem kell elmenniük, akiknek van édesanyjuk, édesapjuk, vannak testvéreik. Együtt jártak iskolába, együtt jártak pénzt keresni, Együtt ácsorogtak a piacon, vagy kószáltak a Ligetben. Sok utca, sok tér, sok grund van a környéken, nem tudni soha, hol mire van szükség. Nehéz a csomagja valakinek, és ad néhány fillért a segítségért cserébe. Valamelyik udvarban sódert vagy szenet rakodnak, és behívják valamelyiküket lapátolni. Hol egyiknek, hol másiknak akadt szerencséje, és ha vége volt a megbízatásnak, újból összegyűltek, mint a verebek, és megolvasták a kapott pénzt, megbeszélték a tapasztaltakat. Nem volt köztük soha versengés vagy irigykedés. Most pedig, ahogy eszébe jutnak, olyan irigység önti el őt, hogy szinte fáj.

Eszébe jutott a Népliget mosolygós, napszítta arcú főkertésze, aki tavaly egész nyárra felfogadta. Megtanult mellette kaszálni, ásni, ültetni, metszeni. Ha a közelben kap szállást, ahogy elmúlik karácsony, ahogy új év lesz, felkeresi. Ő az egyetlen, akire reménykedve gondolt. Ő az egyetlen a tegnapi világból, aki talán megmarad (sic!) jövőre is.

Felkelt, begombolta apjától örökölt rövid szövetkabátját, szemébe húzta az öregbácsis, fekete kucsmát, fogta a batyuját, a könyveit, és kilépett a széles folyosóra, amely az elmúlt években tőlük volt hangos, és amelyre a lépcsőház ablakán át beesett egy sápadt fénysugár.

 

Nyitókép: Fortepan/Berkó Pál