Az nem derült ki a cikkből. Nyilván, hogy riadjanak az érintettek, de tulajdonképpen szinte nem is érdekes. Mint lassan maga az ilyen hír sem. Hozzászoktunk. Bombariadó, aztán riadás, megérkeznek a tűzszerészek, keresgélnek, kutatnak – és általában nem találnak semmit, mármint olyasmit, ami robbanószer lenne. De riadunk, mert ha tényleg robbant valami elmebeteg vagy gonosz, esetleg akármilyen ideológiától elvakult alak, akkor az hatalmas baj, sok ártatlan élet vége.
A fentin kívül csak február eleje óta hírül jött még hat eset.
Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az sok. Vonattól, iskolán át, a Kongresszusi Központig különféle helyekre jelentettek be bombafenyegetést. Vannak állítólag ilyen „hullámok”. Kettő között szünet. De túl sűrűn vannak.
Persze gondolhatnánk, hogy
aki tényleg robbantani akar, az nem jelenti be.
De mi van, ha mégis? Az ember bizonytalan, és az az árnyalatnyi félelem, amivé az időben oszlik az aktuális ijedelem, a többi nyomasztó jelenség hatásával, mely hipermodern életünk velejárója, összeadódik. Látszatra tudathasadásos állapotban leledzik az ember, mert egyszerre érez sztoikus közönyt a megszokás miatt és izgalmat a friss szenzáció okán. Fél és nem fél.
Közben országunkban béke van (és remélem, az is marad), csak ilyen a béke.
Napjaink békéje, a stresszes és egzaltált béke,
a sokat magyarázott és elemzett, mégsem értett jelenünkben, ahol köszönjük, megvagyunk, és tudunk örülni, hogy a gyerekünket szépen kimenekítették, és nem omlott rá az iskolaépület, amiben nem is volt bomba, de szörnyű, hogy akár lehetett volna.
