Hogy egy bútor Michael Thonet vagy Josef Kohn műhelyében készült, ezt Francsi behunyt szemmel, tapintásra is megmondta. A trecento, quattrocento témákat nagyon tudta, meg már messziről vágta a stílusokat, de a lovakhoz nem értett. Fejében megvolt Kozma Lajos vagy Kaesz Gyula, bútorok, épületek, minden, és hozzá még igen jó pénzt is csinált belőlük. Volt egy kis bodegája Bécsben a Naschmarkt mellett, és ő csak közlekedett a fővárosok között, vett és eladott. Nem bármit, mert a szimatja elsőrangú volt. És úgy érezte, megérett az idő, hogy villogjon kicsit az úri közönség előtt, de főként aktuális menyasszonyát és az ő bécsi családját akarta elbűvölni. Be is harangozta a rokonságnak, hogy az idén az ő lova nyeri a derbyt, és mindenkit meghívott. Az volt az okos terv, hogy a verseny előtt egyszerűen megveszi a derby nyerő lovát. Így lesz az ő lova a derby győztese. Ehhez persze meg kellett tudnia előbb, hogy ki fogja nyerni a háromévesek versenyét. Nem, nem azt, hogy ki az esélyes, hanem hogy ki fog nyerni. Azt a lovat kell hogy megvegye! Persze Sztojka bácsit kereste.

Sztojka bácsi a tribünök mögött volt található, a versenyekből semmit sem látott, de tudott ő mindent. Ott ült a vaslábú bádogasztal mellett. Rajta palack pezsgő, két pohárral. Lábánál a vödörben jég. Az öreg csak ült, fogpiszkálóval a szájában. Időről időre intett valakinek, aki nagy tisztelettel odatelepedett. Ha valaki tudja a frankót, az ő – bökött feléje Dönci bácsi, a rajztanárom.

Egyáltalán a lovira én Dönci bácsi révén jöttem ki. – Látott maga már lovat életében? – turkált a rajzaim közt – úgy értem, élő lovat látott már? Mert ilyen, amit maga rajzol, nincsen! Ilyet a világ nem látott még. Hagyja már az anatómiát, nézzen meg egy lovat rendesen. Járt maga egyáltalán a lovin? Jöjjön ki velem a hétvégén. Ott találkoztunk a kapunál, vártam rá egy órát, bámészkodtam, gyülekeztek az emberek. Akkor láttam először a lódenkabátos öreget. Dönci bácsi jött, és rögvest bevitt a zsokék büféjébe, mert az ő gyomorfekélye csak az eredeti francia konyakot viselte el. Ott hozott össze Francsival. Ahogy beléptem, azonnal tudtam, melyik alak lehet a műkereskedő. – Na halljátok?! hőzöngött, az expresszen ebédelek, és a kis piros mellényes Meinl-pincér, de tisztára, piros fez a fején, meg a bőre színe is, mint a reklámplakáton, máris fizettetni akart velem, pedig még be sem fejeztem az ebédet. Jól nézünk ki, mi ez?! A harmadik birodalom? – cumizott bele az üvegbe. Eleve utáltam, ha valaki nem tud üvegből inni, csak cumizik.

– Na, fiú, szóval te vagy az – fordult aztán hozzám. Kellene nekem valami idősebb Markó Károly, szignóval, de mondom a részleteket. Egy heted van. Régi cucc, olaj, hajszálrepedések, antikolsz meg minden. Majd mondom, a rámázás nem a te gondod. És beindult az üzlet. Örültem a pénznek, hát jó, hogy. Kisebb melók voltak már a főiskolán is, privátban. Néha több is volt ez, mint zsebpénz. Mindig mondta, hogy kinek a modorában, hogyan kell. Szignóval, szignó nélkül. Volt, hogy ott aludtam a műteremben, mert az eredetit féltette. Néha késve, de jól fizetett.
Richárdnak, a Hétpróbás istálló tulajdonosának mindig van valami jó lova. Már egy évvel a derby előtt fölhozta Ladányból Neszebárt, a sötét pej mént. Jaj, tenyeréből etette, kényeztette, naponta benézett hozzá. Nem csoda, futott az olyan könnyedén, hogy öröm volt nézni. Tudtuk, hogy nagy név lesz. Már szinte láttuk bevésve a nevét a derbygyőztesek gránittömbjén.

Sztojka bácsi nem sokkal a derby előtt engem is odaintett. Csendesen kérdezte, mit tudok, hagyják-e a többiek, hogy Neszebár nyerje a derbyt? – Hát én azt nem tudom, válaszoltam nagy tisztelettel, ahogyan egy egyszerű földi halandótól az illendő. Persze, mondta, tudja ő, amit tud, de sokat ér ez az infó. És én vagyok az a külsős, akiben bízik, mert a lovi, az külön világ. Más nyelvet beszélnek, és másképpen jár az agyuk is. Sztojka bácsi pedig ezeknek a vizeknek felette lebegett, mint egykoron a Teremtő. – Jó formában van, szűrtem a szót szerényen.
Én egy idő után otthonos voltam a Kincsem parkban, hetente kétszer reggel ott kellett hogy kezdjek a Hétpróbás istállóban, ahol Janusz bá’, az egykori zsoké a tréner. Utáltam korán kelni, de megszoktam a tortúrát. A lovakhoz, a munkákhoz eleinte nem engedtek közel, csak rajzoltam. Janusz bá’ nagy hangon vezényelt. Soha senki nem állhatott meg, a dohányzást nem tűrte. „Mosd ki azt a vödröt! Mosd ki még egyszer! Ott is van szalma a földön, ott a téglák között. Mi van, elveszett a seprű?” – pattogott. Örültem is, hogy csak látogató vagyok. Már nem is kellett volna odajárnom, mert csukott szemmel is képes voltam lovat kanyarítani a papírra, akár grafittal, akár tussal… Ám Esztert, a lovászlányt látni akartam. Dönci bácsi bólogatott, dünnyögött, nézegette a rajzokat. – Ej, te zsivány, micsoda fara van annak a lánynak! Mert ugye ő az? Az Eszterke, mi?

A bécsi család úgy volt informálva, hogy Francsi itthon lovakat tenyészt, amiből annyi volt igaz, hogy mindig tartott egy-két rissz-rossz – na, azért azon a szinten értve – lovat a Holdas istállóban, de azokról úgy mesélt, mint valami sárkányokról. Persze ezeket is vette, eladta, csak ehhez már nem volt szimatja. Nem nagyon értettem ezt a vörös hajú, köpcös figurát, de hát mi üzleteltünk, mert rendelte tőlem a képeket.
– Átmeneti likviditási gondjaim vannak – morogta, mikor már több munkám honoráriumával tartozott, és fölajánlott nekem egy csikót tartozása fejében. Nem örültem, mert én messziről hallottam az ő lovairól, és tudtam, ez csak költség: bértartás, állatorvos, oltások meg tudom is én, de mutatta, hogy a csikónak milyen jó a pedigréje, és ne aggódjak, mert most még át sem íratja, így a költségeket ő viseli. Majd megcsináljuk a papírokat is, meg leszek elégedve. Jobb híján belementem. Szélkiáltó, ez volt a kis sárga kanca neve. A neve legalább tetszett. Aztán kiderült, csóka szemű, de ezért csak még jobban szerettem. Nem is hoztuk át a Holdas istállóból a miénkbe, de így is kitudódott az egész. – Ah, itt jön a lótulaj! – gúnyolódott Eszter, a lovászlány, aki amúgy keresztülnézett rajtam. Na, ezek után kértem meg Janusz mestert, hogy tanítson meg lovagolni. Föl is ültem, le is szálltam. Buktam is, de visszaültem, és újra lovagoltam. Idővel már minden reggel, mikor mentem. Aztán jött a derby.

Előtte napokban izgatottan keres Francsi, hogy van egy postamunka, de sürgős! Nincsen mese, egy ikon kell, mert a derby utáni reggel viszi valaki Bécsbe. Vakargattam a fejemet, mert már elég sok pénzzel tartozott. Mélyen a szemembe nézett, és elmondta, hogy Szélkiáltót, ugye az én lovamat, is nevezi a derbyre. Azt?! – kérdeztem, de hát nulla esély. Jaj, isten őrizz, hogy nyerjen – intett – de már csak, ha indul is, emeli az értékét! És tudod, jókat futott eddig – erősködött Francsi. A Holdas istálló trénere csak mosolygott. Ébredj, ember! – mondta neki. – A gyufa feje nem fűti föl a kandallót! Ez egy rakéta, de négyszáznál kipukkan… – Te csak készítsd föl, intett Francsi. – És a Mező Csabi fogja lovagolni… – tette hozzá büszkén. Nekem összeszorult a gyomrom. – Csak azt ne! Hát belepusztul – nyögtem. És a Mező Csabi valóban toporzékolt, mikor megmondták neki, hogy Szélkiáltó nem nyerhet. Pedig ő csodát akart vele tenni… Én megnyugodtam, mert tudtam, hogy a Csabi halálra hajtaná. És erre mi történik? Két nappal a derby előtt reggel bukott, és eltörte a karját. Hát így kerültem én egyáltalán a lovam hátára, és végül ezért vállaltam a derbyfutást.

– Dobjátok föl rá ezt a gyereket, úgyis mindig oda jár, csak dédelgeti azt a kancát – mondta Janusz mester, és meg is egyeztek a Holdas istálló trénerével. Papírjaimat soron kívül intézték, zsokéjelölt lettem hirtelen. Még örültem is, hogy a „saját” lovamon indulok a derbyn. Legalább nem hajszolják halálra… Persze nincs a nevemen, de jó ez így. Mindenki tudott mindent. Én beindulok, adom a tempót, aztán hagyom a többieket futni, majd Neszebár meg nyer. És mi lett?!

Szélkiáltó, az én kicsi egérkém úgy ment, mint a veszedelem. Alig győztem kapaszkodni, és aggódtam, és vártam, mikor jönnek a többiek, de nem értek utol… Így végül Szélkiáltó nyert. Ott állt az egész bécsi pereputty. És ez a pulykatojás képű Francsi, akinek mindenki gratulál. Nekem meg savanyú képpel csak annyit súg a fotózásnál – ezt jól megcsináltad nekem! Majd valahogy megoldjuk okosba. Most örülj és vigyorogj…

Úristen, de akkor én most teljesen potyára vettem meg Neszebárt?!