Nézem a képet a falon. Olajfestmény, egy férfit ábrázol asztrahán kucsmában, úgymond az egyik ősömet. Árvai Stefán. Báró vagy inkább „vitéz” legyen?

Mi erősebb: a sértődöttség és harag vagy az együttérző barátság? Egy egzotikus vacsora bűvkörében mérettetik meg a történet során – és hogy miért sültkolbász mégis a nyitókép, a végére az is kiderül.

A kereskedelmi igazgató úgy dőlt el, mint egy zsák. Még csak nem is koppant a feje a parketten. Homlokánál indult a seb, húzódott felfelé, s eltűnt a haja között. 

Hogyan függ össze egy Föld felé közeledő aszteroida, egy Rémusz nevű elefánt gyulladt agyara és egy régi, értékes váza? Szép történet szabadságról, kötelességről és szerelemről.

„...megtelt a kert finoman pengő, csengő-bongó hangokkal. És az alkonyodó homályban a fűszálak kiegyenesedtek, a földből csírák, kicsi szárak, bimbók, levelek törtek elő, és a lassan sötétbe szenderedő homályban azt láttam, hogy színes a világ.”

Van, amikor már csak a csoda segíthet. Van, amikor az sem. És nem tudhatjuk, ha átlépünk a csoda kapuján a szabadulásért, az milyen formában vár.