Ízlelgettem a szót annak idején, de végül úgy döntöttem, hogy nem írok oda titulust, mert akkor még dokumentálnom is kell, meg hát csak azt szokták odaírni, ami nem magától értetődő. Arról nem is szólva, hogy mi van, ha kiderül, hogy például grófok voltak? Szóval voltak kérdéseim, de ami a képen vitathatatlanul ott éktelenkedett, az a seb vagy szakadás volt a férfiú mellkasán. És a sebeknek történetük van…

– Akkor most holland vagy szerb legyen?! – kérdezett vissza Sztojka bácsi az Ecseri úti piacon, s huncutul csippentett a szemével. – Egy hét, kettő és meglesz. Jöjjön ki. S néhány hét múlva már meg volt oldva a probléma. Szép olajfestmény. Lecsüngő bajusz, sasorr. Sztojka többet is mutatott, én kiválasztottam, bólintottunk, fizettem. Ha jól meggondolom, itt kezdődött az a különös történet, amelynek végeredményeképp sikerült bejutnom a bariton szólamba.

Merthogy én jó darabig hétköznapi emberként jöttem-mentem a világban, és még az énekkarban is a tenorok közé kellett álljak. Középszer. Bezzeg a baritonokat irigyeltem. Szerettem volna olyan karcos lenni én is. Vagy legalább bársonyos. Mert megjött az új karvezető és énbennem fölágaskodott az érzés. Na, aztán ha én a fejembe veszek valamit, akkor ott nincs megállás. Mert én olyan vagyok, mint az ekevas, mint a meredeken forgató ekevas. És ha beleakadok valamibe, hát kitépem onnan, legyen az akár egy tölgyerdő. Mert csak úgy van az, hogy a földből kifordulhat bármi. Én meg nem vízipók vagyok, hogy mindig csak odafönn a felszínen maradjak, de nem ám! Mondtam, mit akar az, akinek nincsen őse?! Tényleg miért is lenne helye a baritonok között. Hát van, kérem szépen most már van ősöm, és gondoltam, kerek a világ. Nem szólva arról, hogy a hangom is leszállt, mélyebb lett. De hogyan?! Voltaképpen erről mesélek éppen.

Árvai Stefán, Temerinből. Utánajártam és lássatok csudát, a Zrínyi família oldalági sarja. Azok ugye, nem akárkik voltak, hanem törökverők, hősök, költők miegyéb. Árvai Stefán. Itt a képe. Át kellett rendeznem a szobát, mikor felraktam a falra. Ehhez némileg az egész házat is, hogy a gondolkodó széknek méltó helye legyen ugyanitt. Nem alatta, hanem pontosan szemben vele, hogy lássam, ha leülök.

Őszintén szólva életem végéig elénekelgettem volna én a tenorok között, ha nem találkozom egy nap Borisszal, aki odajárt a szakiskolába, ahol matekot és hittant tanítottam. Egyébként nekem nem is tűnt fel addig ez a magas, sovány, fekete fiú, mert volt még vagy háromszáz diák, de egyik nap a Borisz ott állt a tanári szoba előtt. Szünet volt, be akartam engedni, de rázta a fejét. – Magát várom – mondta.

– Engem? – hökkentem meg, mert őt nem is tanítottam. – És miért, miben segíthetek?

– Semmiben. Csak meg akartam kérdezni, hogy hogyan van?

– Micsoda?! Hát… jól vagyok, köszönöm.

– És most mit csinál? – nézett rám.

– Éppen megyek, iszom egy kávét a presszóban. Lyukasórám van. Meghívhatom?

– Gyakorlaton vagyok, ha elkér a mestertől, jövök… – vonta meg a vállát.

Elég az hozzá, hogy elkértem a kőfaragómestertől és átballagtunk a presszóba és kiderült, hogy ő Markovics Boriszlav és a Délvidékről jöttek át pár éve. Zárkózott volt, úgy kellett belőle minden szót harapófogóval kihúzni. Beszélgessünk – mondta, s vállat vont. Így aztán én kérdezgettem a családjáról, az életéről, otthagyott rokonairól. És biztattam, hogy a felmenőiről tudjon meg többet, mert a szélfútta embernek különösen is fontosak a gyökerek. Az én gyökereim is Délvidéken vannak, Topolyáról jöttek az eleim. Elgondolkodva nézett, s hirtelen megkérdezte:

– Maga szerint milyen az Isten?

– Miért? Szerinted milyen?

– Hát maga tanít hittant…

– Attól még nem tudom. Vagy ha tudom is, nem attól.

– Olyan, mint maga?

– Vagy olyan, mint te…

Egy hét múlva megint ott várt a tanári előtt és mentünk kávézni, azaz, hogy csak én ittam kávét, mert az övét hiába kértem ki, már első alkalommal is. Mikor mondtam, hogy arra várok, hogy a kávéját megigya, közli, hogy ő nem szokott. Értetlenül néztem rá, hogy miért hagyta, hogy rendeljek, mire mondta, hogy nem is kérdeztem, hogy kér-e?

Fölhörpintettem az övét is.

Most már csak annyit mondtam, hogy én megyek kávézni. Elkértem a mestertől beszélgetni, mire az csóválta a fejét, hogy ő még egy szót sem hallott tőle mióta itt van.

Mikor megkérdeztem, hogy mit kér, míg én kávézom, elhárított.

– Inkább addig mutatok valamit – vett elő egy nagyméretű spirálfüzetet. – Én reppelek ugyanis – nézett föl szégyenlős mosollyal –, és itt van egy új szerzeményem.

Fogékony vagyok az ilyen meglepő helyzetekre és figyelmesen hallgattam ritmikus dünnyögését s megpróbáltam valami hihetően hangzó elismerést közölni vele.

Visszafelé mentünk az iskolába, szálldogált a hó, harapott a februári szél és hideg is volt. Begombolkoztam és akkor látom, hogy ő egy szál fekete pólóban szaporázza a lépteit. Nem fázok – mondta keskeny szájjal. Nagy nehezen fogadta el, hogy vállára terítettem a kabátomat. Az iskolaépülethez közeledve megállt és visszaadta. – Nem akarom, hogy lássák – mondta –, és kérdezhetek valamit? – Kérdezz.

– Istennek van kucsmája? – nézte a fejemen a fekete karakül, magyarán asztrahán kucsmát, amit éppen akkoriban hoztam Szovátáról.

– Na hallod, ha úgy vesszük, minden kucsma az Istené, ezért vehetjük úgy, hogy csak neki van! Hát, úgy viseljed – raktam hirtelen a fejére. Megilletődve állt ott, mint király a korona alatt. – De most már befelé, mert kezdődik az órám…

Keddi lyukasórámnak állandó vendége lett, s a kucsma már egészen a fejére igazodott. Hűségesen kísért, lassan oldódott. Megkedveltem, amivel csak tudtam, támogattam őket, segélycsomagok, ingyen tanszerek. Vállaltam, hogy hivatalosan is mentora leszek. Matek-, magyarkorrepetálás. Titokzatos, magányos fiú. Nagy, fekete szem, mint a szarvasoknak, őzeknek. Éber és riadt volt. Állandóan félt, figyelt. Mondta is, mikor szóvá tettem, hogy ő nincsen biztonságban. 100 éve csak menekülünk, mondta, mindig. Özvegy édesanyja egyedül nevelte őt és az öccsét a Szerb utcában, ami persze hivatalosan Patak utca volt, de végig a délszláv háborús menekültek lakták. Az apját megölték, mondta szűkszavúan. Vérbosszú, messzire ér a karjuk… Úristen, még van ilyen?! Na ja, a Balkán.

Azon a bizonyos napon segített cipelni a dolgozatfüzeteket és hazáig kísért. Behívtam teázni, vizet forraltam. Ahogy a szobába visszalépek, ott áll, mered a képre. Közelebb mozdul, rám néz, fölhorkan. – Ez meg hogy kerül ide?!

– Miért? Egyik ősöm, Árvai Stefán.

– Ez aztán nem! Ez a Pepa, Novákovics Pepa!

– Dédapám – dadogtam.

– Kije? Maga is Novákovics?!

– Nem – leheltem.

– Megöltétek, ti voltatok, az apámat! – veszi elő zsebéből a kést és felém lép. Ismeretlen őserő tornyosul előttem. Ennyi volt? Vége? Nem tudom neki elmagyarázni, szorult össze a gyomrom. Magam elé emeltem a kezem, s nem jött ki hang a torkomon, csak hörögtem rekedten, de Borisz akkor már megfordult és egyetlen mozdulattal hajította bele a kést Novákovics Pepa mellkasába. Aztán szó nélkül viharzott ki az ajtón. Nem láttam többé soha. A kucsmát sem…