Megszokott mozdulattal érintette a lábujját. De keze megállt, mert idegen anyagot érzett. Zsülien, a tetoválóművész megdermedt. Szent József lábujja ugyanis hiányzott. Odanézett. A törésfelület érdes. Valaki letörte a szoborról a hiányzó darabot. Ösztönösen lenézett a járdára, és már látta is. Ebben a formájában nem sokan gondolták volna, hogy egy szobor lábának a nagyujja lenne. Fejcsóválva süllyesztette a zsebébe. Terve nem volt vele, de nem hagyhatta ott a járdán.
A szobor Zsülien lakása közelében állt. Mindig a Teréz-templom felé kanyarodott, évek alatt szokásává vált, hogy jövet és menet is megérintette a falon található, Szent Józsefet ábrázoló dombormű lábát. Hálából tette, mert annak idején az elfertőződött lábát megmentette az orvos. Zsülien nem volt vallásos, és nem volt ateista. Zsülien érzékeny volt.

Sietősen, töprengve haladt, hogy találkozzon Mannával, a filigrán gyógytornásszal. A lány azzal kereste meg pár napja, hogy segítsen neki. Mutatta a vázlatot, aminek alapján el kell készítenie a festményt Gusztikának, de nem akárhová.
Gusztika, Manna egyik páciense, a steril szobában csontvelő-átültetésre vár. A kemoterápián túlesett, nincs jól, alig bír enni, csupa seb a szája, de nagyon örül, amikor bemegy hozzá a lány. Ha elmarad, telefonál. És Gusztika most váratlanul jobban van. Új, kísérleti gyógyszert kap. A professzor szerint ez használ, de Gusztika szerint nem ez az ok. Hanem hogy ő tudja a megoldást. Mert álmodott. És lerajzolta az álmát. Mannának megmutatta: gótikus kapubejáratként áll két elefántagyar. Borostyánnal vannak befutva, de a levelei néhol csikóhalat, máshol kagylót, bálnát vagy egyéb tengeri állatokat formáznak. Ha ő ezen a kapun átlép, meggyógyul. Tehát a kérés az, hogy a festmény egy élő elefántnak az agyarán jelenjen meg…
Zsülien már a külvárosban haladt, a Ligeten túl, mikor végre megpillantotta: Karaván Cirkusz. Lakókocsik körben, néhány kamion, vontatók, ketrecek… Manna már messziről integetett, Zsülien pedig megismerkedett a cirkusz igazgatónőjével, Izabellával, az artista művésznővel. És az elefánttal, akit úgy hívtak: Rémusz.

– De hogyan képzeltétek azt a bizonyos átlépést a kapun? – kérdezte Izabella.
– Elhoznánk őt ide, és felül a hátára… Az elefántra. Szelíd, nem? – szólt Manna.
– Nem ismerem a helyzetet – töprengett Izabella –, de a fiú most steril szobában van, nem?
– De. Már másfél éve…
– Nehezen tudom elképzelni, hogy ideengednék.
Zsülien beleszimatolt a levegőbe. Ebben a pillanatban azt sem tudta, hogy ő hogyan fogja elviselni ezt a néha váratlanul szúrós, intenzív vizeletszagot.
– Talán, ha odavinnénk Rémuszt? A kórház előtti parkolóba? – tűnődött az igazgatónő.
– Van szép nagy udvara a kórháznak, platánokkal – lelkesedett Manna. – A platánfák leveleit le is legelheti.
– Na, azt nem gondolom – hárította el Izabella –, valamit majd kitalálunk. S hogyan, hol lesznek a rajzok? Hová festitek? Mert Rémusszal én dolgozom is. A két agyarán én kunsztokat csinálok… Nem is tudom. A festék nem ragadhat!
– Nem fog ragadni, akril. Hamar szárad. És le is kopik idővel…

Rémusz, az elefánt kisebb méretű volt, mint ahogyan Zsülien várta. Agyara viszonylag egyenes, de vékonyabb, mint amire számított. Az ábrát, amit kapott, azt rá lehet rajzolni. Persze nehezebb lesz. Zsülien és Rémusz néhány nap alatt összebarátkoztak. Létra nem is kellett a tetoválóművésznek, mert a földről is elérte az állat agyarát. A következő héten már az egyik agyar, csúcsától a feléig egészen szépen kezdett az álombéli kapu oszlopává átlényegülni. Ennek az ára viszont az volt, hogy a művésznek folyamatosan énekelnie kellett. Ugyanis Izabellával, az igazgatónővel abban egyetértettek, hogy fizikailag nem lehet rögzíteni az állatot. Viszont, hogy dolgozni tudjon az agyarakon, ehhez az állatnak a fejét szinte mozdulatlanul kellett volna tartania. Vagy együtt kellett hogy mozogjanak. Barátkoztak. Zsülien a telefonjáról különböző zenékkel próbálkozott, hogy lekösse az elefánt figyelmét. És Rémusz gyönyörködve ringatta magát, ha a Rabszolgakórust énekelték, de pihenésképpen a Carmen zenéjét szerette, erre szívesen emelgette roppant lábait. Zsülien sokat dúdolt Rémusznak, és hogy ne kelljen megtanulnia az eredeti szöveget, még saját versszakokat is írt.

Gusztika szervezete kilökte a beültetett csontvelőt. Amikor magához tért, nagyon lassan jött meg az életkedve. Ám amikor megmutatták neki az elefánt agyaráról készített képeket, fölvidult.
– Igen, ez az, ha ott átbújok, akkor a nehezén túl leszek – bólogatott pirosló fülekkel, amik csak kiemelték arca bőrének áttetsző sápadtságát. Manna bevitte hozzá Zsülient is, az alkotótársat.
– Meglesz, kisöreg! – ordította a tetoválóművész a nagy nejlon kezeslábasból a fiúnak.
– Ide tudjátok hozni? Majd – hallotta a távolból a kisfiú hangját.
– Hozni nem, de a saját lábán eljön… – mutatta Zsülien a kezeivel, hogy hogyan lépked majd Rémusz, az elefánt. – De csak az udvarra, ide föl nem! – bömbölte.
– Jó lesz, köszönöm – mosolygott Gusztika, mutatva, hogy érti a tréfát. – És szép, amit megcsináltál. Készül a kapu – nézegette büszkén a fiú a füzetét. – Eljöttek a tesóim is, mutasd meg nekik is a képet.
Zsülien kivetkőzött a védőruházatból, és érezte, hogy zuhanyoznia kellene. Nem kívánt még egyszer beöltözni. Kinn a folyosón már ott voltak a tesók. Két igen határozott fellépésű, harmincas férfi. A feleségek csendben ültek, a gyerekeket csitították.
– Féltestvérünk. Egy az anyánk. Most tudtuk meg, hogy itt van.
– Nem engedjük! Nem lehet baja – tódított a másik. – Egyikünk itt alszik vele. Itt, a folyosón, már beszéltem az igazgatóval. Ide tesznek egy ágyat.
– Maga festi neki tényleg az elefántot? Hol? Megnézhetjük? – Zsülien bólintott.

Gusztika belázasodott. Infúziót kapott. Manna benn ült nála. A nővér szomorúan nézett Zsülienre. – Magát nagyon várja! Menjen be hozzá.
Amikor kijött, a férfiak már sürgették.
– Siessen, drága tanár úr, siessen azzal a festéssel! A mája nem fogja bírni. Itt már csak a csoda segíthet!
Az asszonyok is kétségbe voltak esve.
– Megvenni nem lehet azt az elefántot? Idehoznánk – ajánlotta az egyikük.
– Meg lehet venni, de mit csinálsz itten vele? – förmedt rá az embere.

Zsülien kedvetlenül vonszolta magát haza, de reggel korán már fel is tűnt a steril szoba folyosóján. Gusztika ekkor már mosolyogva feküdt az ágyán. Úgy, ahogyan mondta volt még életében: mint aki túl van a nehezén. S bizonyságul két kézzel szorította mellkasához Rémusznak, a cirkuszi elefántnak egyik kifestett, lefűrészelt agyarát.

Másnap reggel Zsülien otthon maradt. Végre kikeverte a színezett ragasztót, és a letörött darabot ügyesen visszadolgozta a szobor lábára. Talán azt sem vette észre senki, hogy egyáltalán hiányzott, nemhogy azt, hogy a lábujj körmének immár borostyánlevél alakja van.