Pedáns, rendszerető apja ugyanis otthon mindent mindig a helyére rakott. Patikatisztaság és áttekinthetőség jellemezte környezetét. Szemében Ludmilla lakása még normál állapotában is kaotikusnak hatott. Mert lányának lakást vett, de egy idő után már nem szívesen jött hozzá látogatóba, mert nem tudott hova leülni, így inkább presszókban, éttermekben találkoztak.

A falon kinagyított, bekeretezett fotó. Negresco Kávéház a Dunakorzón. A harmincas évekből származó képet apja készítette egy üvegnegatívról, még a főiskolán, mikor a fotólaborban dolgozott. Otthon ott lógott az íróasztala fölött. Apja szerette ezt a képet, de ő egyik születésnapjára elkérte tőle.

Ludmilla a képen pihentette a szemét. Ha nagy néha meghívott valakit, annak azért egy idő után mindig feltette a kérdést, hogy hová ülne szívesen azon a teraszon. – Ó, Istenem, és Gergő, az unokatestvére erre azt mondta, hogy egy óceánjáró korlátja mellett lehetnek azok a székek, és ő egyből tengeribeteg lenne. Egy régebbi udvarlója meg a lóversenypálya tribünjére képzelte az egészet… És ki ez a pasi itt? – kérdezte ő is. Ludmilla csak legyintett. A széken egy sovány, negyvenes, bajuszos férfi ült, könnyű nyári öltönyben, lazán hátradőlve.

Ludmilla csinos, de magának való teremtés volt. Nem csupán idegen hangzású neve zavarta, mellyel kapcsolatban úgy sejtette, hogy apja ismerhetett valaha egy Ludmillát… De lábát is műtötték, mert születésekor észlelték, egyik sípcsontja hosszabb, és eltér a normálistól. Ki kellett vágni a csontjából. Ezt többször megismételték, s ez beárnyékolta gyerekkorát. A korrekciósorozat végül sikerült, már a hegek sem igen látszottak, csak egészen közelről, de ő ilyen közel senkit nem engedett magához. Egyedül élt, társaságba ugyan szívesen járt, de haza általában egyedül érkezett.

Apja pedig, aki az év borásza lett, az ünnepségre meghívta Ludmillát. Megborzongott, most én menjek oda… Megint egy csomó ismeretlen pasi… Utálom! Nem merte kimondani, utállak, Fater!

Szemrehányóan nézte a kép középpontjában ülő férfit, és fölsóhajtott. – Apu, drága apukám, édes Fater, akkor most mi legyen? – Mire a férfi egyszerre megmozdult, és keresztbe vetette a lábát. Ludmilla csak bámult. A fiatal nő pedig, két asztallal odébb, felemelkedett székéről és a férfi asztalához lépett. És Ludmilla látta, hogy milyen sudár, tán még magasabb is lehet a férfinál. Büszke tartás, derekára simuló ruha. Haja kibukik a kalapkája alól. Ő is kihúzta magát, és a szekrényhez lépett. Nézegette a ruhákat, majd elővette, amit még a szalagavatóra kapott. Amire végül el sem ment. Fater szívta is a fogát, mert sokba került, de ő csakis ezt akarta… Azóta sem volt rajta, csak cipelte magával minden költözéskor.

Fölvette, de be kellett lássa, kinőtte. Pedig nem is változott az alakom – csodálkozott. Hoppá, hoppá! És milyen ruha van a nőn?! – lépett a fölfedezők elégedett mosolyával a kép felé, de a nőnek hűlt helye, csak a férfi ült magányosan. – Nyilván kifizette a nő számláját – kuncogott, és elővette félhosszú nyári ruháját, amiben amúgy biztosan látszani fognak a hegek a sípcsontján. Kitakarított, rendet rakott, elmosogatott, végül a fürdőszoba is ragyogott. – Utoljára fizettél helyettem, Fater, mosolygott, és kilépett a lakásból.

Lakása azóta otthonos. Domival, mostani választottjával jól megvannak, megtalálták egymást. Kérdésére, hogy hová ülne azon a bizonyos teraszon, csak annyi volt a válasz: Ide, de csak ha Te is leülsz…

Ludmilla akkor látta, hogy az asztal szabad, már a férfi is távozott, csak az ottfeledett, könnyű nádbot emlékeztetett rá.•