Olga szája elé kapta a kezét. Jozsó elengedte a kezében tartott botot és a férfi mellé térdelt. A mester a fotelból figyelte az eseményeket. A férfi még élt, mikor a mentők elvitték.
A falusiak nem jártak messze az igazságtól, mikor Jozsóról azt gondolták, titkosrendőr. Ugyanis eredetileg az volt. Amiért nyugdíjazták, azt viszont tényleg nem lehetett elmesélni, mert ott valóban csúnya dolgok történtek. Jozsót a főnöke ugyanis arra utasította, hogy fedett külföldi katonai hírszerzőt ellenőrizzen. Férkőzzön hozzátartozóinak bizalmába, és fürkéssze ki a tevékenykedési területét. Az információkat megkapta. Táncórákra kellett járjon Pataki Ernőhöz az Úri utcába. Itt fog találkozni valakivel.
Jozsó elvigyorodott, mikor a feladatot megkapta, majd megjelent a táncórán. És hozta egész testét. Ez általában véve természetes, de Jozsó esetében van egy említésre méltó részlet.
Édesanyja, Bújdosó Rozália héthónapra, nehezen szülte meg hetedik gyermekét, a csenevész csecsemőt. Többször is lemondtak róla. Bőrét állandóan ecsetelni kellett valami lila folyadékkal. Nem szenvedhette, ha megérintették, később sem. Rozália ajándékokkal, fogadalmakkal és vezekléssel ostromolta a Boldogasszonyt, Szent Antalt, de ők szerinte alig figyeltek rá. Végezetül már a szőlőhegy lábánál álló szenthez, Vendelhez fordult. Jövet és menet mindig vitt virágot, később, mikor kapcsolatuk komolysága beigazolódott, gyertyát is gyújtott lábánál. Sokat üldögélt ott, fekete szoknyáját térdei közé húzva. Hát ennek meg valaki ellopta a botját! – csodálkozott, mikor egyszer felemelte a szemét, bár mióta eszét tudta a szent üres kézzel állt ott, de még soha nem hiányolta. Oda is próbált egy megfelelő husángot. Mindjárt jobb, nézte elégedetten, ám egy ilyen segítőkész szent kőszobrához a faágat túl szegényesnek találta. Vendel segített rajta, márpedig, ha ő kér valamit, azt nem ingyen kéri. A kovács elmondta neki, hogy a szobor kezébe nem bot kell, hanem kard. Merthogy ez szent Pál! S neki kard való a kezébe. Bujdosó Rozália nem engedett. – Jó, lehet, hogy nincsen kalapja neki, mint Vendelnek, de majd arra is sor kerül! Most bot hiányzik, de majd visszajövök. Jozsó, a csenevész gyermek szépen erősödött és csodálatosan meggyógyult. Tornából annak ellenére volt felmentve, hogy fizikuma meggyőzően fejlődött. Édesanyja aggódása megóvta mindentől. Csak legyen túl a katonai szolgálaton, meglesz a pásztorbot kőrisfából. A két év szolgálatot Jozsó a konyhán vészelte át, bár, ha meggondoljuk, hogy ezerkétszáz alumínium csajka elmosása naponta háromszor... éppenséggel elegendő volt. Miután leszerelt, édesanyja utasítására elvégezte a rendőrtiszti főiskolát. Ha lesz is háború, onnan nem visznek a frontra kisfiam, ölelgette, s ekkor hálából pásztorbotot rendelt Vendelnek kovácsnál, immár fémből. A kovács nem szívesen vállalta, mert ő szakembernek tartotta magát, de Rozália néni konok volt. Most legyen a bot, számolta le az előleget. A rendvédelmi kiképzésen kötelező küzdősport-gyakorlatokat Jozsó végigszenvedte becsülettel. Mosolygott, hogy most pedig táncórákra fog járni. Ő, a kétballábas, kétbalkezes…
A célszemély polgári foglalkozása kereskedő volt. Cégvezetőként működött, felesége pedig magánórákat vett Pataki Ernőnél, az Úri utcában. Itt lesz lehetőség a hölgy bizalmába férkőzni, hogy a biztonsági szervek gyanújuk alaposságáról meggyőződhessenek. Közelgett a báli idény, ezért kellett a hölgynek táncórákat vennie, hogy a protokoll rendezvényeken férjével megjelenhessen.
Az idős mester, Pataki Ernő, mindig ott ült a szoba sarkában. Valójában abban az öblös fotelban lakott. A lábai dagadtak voltak és felállni is alig bírt. A hatalmas perzsa szőnyeg feltekerve, Jozsó pedig tettre készen lépett a parkettre.
– Álljon a csillár alá! – hangzott a sarokból. – Most lépjen egyet előre! Vissza! Most lépjen úgy, figyeljen ide, úgy, mintha hajlana a térde. A térde! Mutassa, melyik a térde? Jó… Menjen vissza a csillár alá. Most lépjen egyet előre. Na, sokkal jobb. – Hát így kezdődött. Jozsó hamar megkedvelte az öreget. Meg is szokta. Először hiányolta a zenét, de a mester leintette. – Ugyan már, ne nagyzoljon, az magát most még csak összezavarná – és tovább ütötte a ritmust kezével a karfán. Jozsó pedig szépen kilépte a taktusokat, áthelyezte vagy megtartotta testének súlypontját, megtanult fordulni, ugrani, néha pedig pihenésképpen történeteket hallgatott a gyűjtőutakról. Az öreg Pataki, a néptánc-legenda alig tudta leplezni örömét, mikor Jozsó elejtette, szeretné, ha az alapozó társastánc leckék után a botolókkal is foglalkozhatnának. Hány éves? Most lesz negyven? Legszebb pillanat, hogy a legényest és a botolót elővegyük – biztatta az öreg.
Jozsó magántanuló volt. Már ügyesen járta az alaplépéseket, mikor eljött a pillanat és a mester felvetette, hogy partner is jöhetne a gyakorláshoz. Mivel Jozsó csak vállát vonta, a mester ajánlotta egy másik tanítványát, aki szintén egyedül gyakorol, egy hölgy. Olga. Tud magyarul. Legyen néhány közös óra. Jozsó végül is erre várt.
Olga jött, így aztán Jozsó vele gyakorolta a könnyed és finom mozdulatokat. Táncórák után a hölgyet kocsi várta és vitte. Jozsó így a táncórák ideje alatt igyekezett baráti viszonyt kiépíteni Olgával, ami nem tűnt nehéznek. Nem telt bele hat hét és már az Úri utcában egy másik ház kapujában találkoztak, beléptek a kapualjba, kivárták, míg a hivatalos kocsi elhajt, és egy csendes lakásba surrantak, hogy a könnyed és finom mozdulatokat ott gyakorolják. Egyébként pedig a hivatalos táncórákon szépen haladtak. Vonzalmuk kiteljesedett. Jozsó felettesei türelmesen vártak.
A férj azonban gyanút foghatott, mert egyszerre ő is részt akart venni a táncórákon. Olga zavartan mutatta be a két férfit egymásnak. A férjnek az sem volt ellenére, ha botolókkal és juhásztáncokkal foglalkoztak. Jozsó óvatos lett. Olga tetszett neki, de a férje, a célszemély: zavarta. Pataki ült a sarokban, verte az ritmust, ők hárman pedig különböző formációkban forogtak vagy egymást forgatták a parketten, vagy botokkal gyakoroltak. Néha együtt mentek el vacsorázni, és hívták a mestert is. Egyik vacsoránál mesélte el Pataki, hogy mennyire megtetszett neki a híres japán mondás, amikor hallotta: ne adj kardot annak a kezébe, aki nem tud táncolni! És az ellenkezőjét is fontosnak tartotta: tud-e táncolni az, aki nem tud vívni? Ezért azóta a szamuráj vívást is tanulmányozta.
Következő alkalommal a férfiak már meg is kezdték a speciális gyakorlatokat a botokkal, kardokkal. Egyre ügyesebben mozogtak, a mester korrigált folyamatosan. A férfiak szenvedélyesen vívtak egymással, amikor csak alkalom adódott. Olga pedig tárgyilagosan figyelte a két hím küzdelmét. Mindkettő belőle merítette az erejét. És megtörtént a végzetes ütés. Olga sápadtan szállt be férjével a mentőbe, Jozsótól igazoló jelentést kértek felettesei. Felfüggesztették.
Bujdosó Rozália mikor értesült fia viszontagságairól, csak nehezen nyugodott meg. – Még jó, hogy nem kardot csináltattam! – mondta fejcsóválva, és kicsit bizonytalanul ugyan, de a szobor kezéből a botot is elvette.
