Az ott? Ő Sztojka bácsi. Sztojan Milosevics. Igen, szinte mindegyiken háttal van, mert nagyon sokszor láttam őt így ülve. Igen, tulajdonképpen egy bő lódenkabát, meg egy kalap. Az ott egy másik kép, ahol az egész családjával haladnak, az ottan ő, a nagykabátban, kalapban, bottal. Na, az a bot, azt vitte magával mindenhova. Szép, veretes, ezüst pitykegombokból fűzött olvasóval ékesítve, finoman kezelt „alpenstock”, amiről beszélünk, bőrszíjjal, miegyéb. Ajándékba kapta a fiától még Meránban. Úgy is hordozta, mint valami jogart. Sztojkáról portré? Az megint egy másik történet. De azt nem is én festettem.

Ő mindig ott ült az asztalánál, a Kincsem parkról beszélünk, a tribünök mögötti teraszról, ahol egyetlen üres szék volt vele szemben. Az asztalon, egyszerű, zöldre festett bádogasztal, két pezsgőspohár. Egyikből ő ivott, hát bele-belenyalt, a másikból a vendégei, kliensei, akiket egy fejmozdulattal hívott oda a lézengők közül. Nem voltak sokan soha. Vártak. Vártak a sorukra.

Az övé volt a Nagyvásárcsarnoktól Siófokig minden, ami virág és ami kertészet. Nem kell magyarázzam, anyák napja, ballagás, mindenszentek, névnapok… És terjeszkedett. Ha kellett, a határon túlról hozatott páfrányt meg íriszt, s aztán földrészeken átnyúló kapcsolatai révén érkeztek az ehető virágok is. Na, ezzel megint nagyot haladt az üzlete. Gazdag ember volt, de megjuhászodott, mert Leonettának, a kisunokájának valami hiba volt a szemével. Úgy született, hogy nem tudott rendesen sírni. A könnycsatornával lehetett baj, ami kicsi gyermekeknél elég nagy probléma.

A bécsi professzor a kis Leonetta szemműtétjét nagyon drágán vállalta. Sok pénzt kért, de végtére is műgyűjtő volt, s hallott Sztojka gyűjteményéről, s hajlott rá, hogy valami értékesebb képért, akár vázlatért cserébe elvégzi. Körülnézett az öregnél, és kiválasztotta a Könnyező Madonnát. Ezt a „csodatevő” ikont még Brunner ezredes hozta az orosz frontról, az első nagy háborúból. Persze az ikon soha nem könnyezett, de így emlegették. Tőlük hozta el Katalin mama, Sztojka édesanyja – aki náluk volt háztartási alkalmazott abban az időben, és ezt választotta, mikor hát elengedték. Pedig volt ott sok minden, porcelánkészletek Meissenből, handzsárok, perzsa és torontáli szőnyegek… Neki ez a Mária kép kellett. Ehhez aztán nagyon kötődött Sztojka bácsi. Rágta is a bajuszát, de végül odaígérte a doktornak. Francsinál, a műkereskedőnél viszont szép csendesen megrendelt egy másolatot. Na nem másért, csak hogy az az édesanyjára mindig emlékeztesse. Ezt készítettem én.

Sztojka bácsi semmit nem bízott a véletlenre. Az orvostudomány mellett a természetfölötti erőket is mozgósítani akarta. Mégpedig az égi hatalmakkal szoros kapcsolatot ápoló cigány festő, Veres Bódog által. Hamarosan meg is jelent kíséretével Tarvágáson. Kiszállt a hatalmas kocsijából, megropogtatta csontjait, és szemügyre vette a málladozó házat. Az emberei tisztes távolban megálltak a kocsikkal, csak Rajmund, a legidősebb unoka vonult mögötte, hozta az öregnek a botját. Azt a bizonyosat.

Veres Bódog hunyorogva lépett ki az ajtón, s gondolkodás nélkül betessékelte a hatalmas embert. A hokedlit egyetlen mozdulattal szabaddá tette. Összeütötték a poharakat, és Sztojka bácsi elmagyarázta, milyen képet rendel. A képen majd a kis látnokok ott térdepelnek a Jelenés előtt. Ott lesz Valika, aki időközben már elment az Égbe, és ott lesz Noémi, Valikának a húga, és Bódog fesse oda a kis Leonettát, az unokáját, de úgy, hogy sírjon. Ezt jól látható módon fesse meg. Természetes, hogy a képen maga a Jelenés nem látszódhat, hogyan is látszana, de azt mindenki láthatja, hogy hol lenne, vagy hát hol van, hová néznek a kis látnokok. És a képen a kis Leonetta is ott fog mosolyogni, és potyognak a könnyei. És minden rendben lesz.


– És maga? Maga hol legyen a képen? – kérdezte gyanakodva Bódog.

– Én? Miért kellenék én oda? Én itt vagyok, és rendezek mindent. Maga csak fesse meg, de ne pirossal! Ehhez ragaszkodom – figyelmeztette Sztojka bácsi a festőt, aki egyébként minden képét piros színnel és annak az árnyalataival festette.

– Drága bátyám – nézett szomorúan Veres Bódog – maga ragaszkodhat, amihez akar, meg is ölethet, látom kinn a legényeit, de ha én ecsetet fogok a kezembe, akkor maga megszűnik a számomra… Mert az egész Világ megszűnik. Mert onnantól nagyobb hatalom kezében vagyok, mint maga! Az én kezemet akkor Valika vezeti, aki odafönn van a Magas Égben – mutatott körül Bódog olyan meggyőzően, mintha már ő is a Magas Égben lenne, és újratöltötte a poharát. – Öljön meg nyugodtan most, minek fáradjak hiába.

– Na, csak dolgozz, more! Könnyezni fog az a kisleány! Megvettelek. Majd rendbe rakjuk a házadat is… – intett búcsút Sztojka, és a konvoj kigördült a faluból.

Francsi persze megint keverte a lapokat. Mondhatni ártatlanul, de hát ő erre született. Most is, ahogy időről időre tette, felkereste Veres Bódogot, megnézze úgymond, min dolgozik éppen a jóember.

– Nincsen semmim, csak vázlatok – nézett szomorúan a festő.

– Azért csak hadd látom! – s Francsi turkálni kezdett a kupacban heverő vázlatok között. Hümmögött, vállát vonogatta, de ahogy megfordult, döbbenten nézte az állványra csíptetett rajzot. Férfiportré.

– Hát ez?

– Ez?! – nevetett keserűen Bódog – ez a gyilkosom.

Francsinak nem volt érzéke a drámai fordulatokhoz, elengedte a szót a füle mellett, és rákérdezett:

– Ez a Sztojka, nem? Öreg Sztojka, egy az egyben! Hogyan? – Bódog bólogatott: Sztojan Milosevics, a „mindenható”.

– Na, de hogyan? Járt itt?

– Igen, mert az unokája szeme rossz. Elmondta, mit akar, mi legyen a képen, hogy meggyógyuljon a kisleány. És elmondta, hogy ő ne is legyen rajta. Éppen ő, ez a vén kupec, ez a szívtelen lator? Idejön, beszél, elmegy! Hogy hűlne rá a… – kapta a szája elé kezét Bódog.

– A kis Leonetta, tudom. De hát Bécsben műti Manninger doktor. És neki kell adja a Könnyező Madonnát cserébe. Arról csináltatok éppen most másolatot neki, mert igen szereti…

Veres Bódog arca elsötétült. – Tudtam, éreztem! Nem is kezdtem neki annak a képnek, amit kért.

– Szóval magától is rendelt képet? – bandzsított maga elé Francsi. – Nem hisz a doktorban?

– Nem hisz az semmiben! Meglátja, amilyen rafkós, annak a másolatot fogja elküldeni.

– Ugyan már – dörzsölte ujjait jelentőségteljesen a műkereskedő –, sokban van az neki.

– Akkor minek neki másolat? Na, én tudom, hogy ez lesz!

– Honnan tudná – legyintett Francsi, de Veres Bódog keserűen fölnevetett. – Honnan-e, mikor a vérem?

– Na és ez? – nézte a portrét Francsi –, ez minek neki?

– Ez?! – vette le a képet az állványról a festő – ez nincsen is! Maga nem látott semmit… mordult, és az ágyra dobta Sztojka portrévázlatát. – Ez más. Ezt csak megcsinálom. Ezzel mást akarok, mert annyi könnye nincsen annak a kisleánynak, amiben tisztára moshatná a vén hóhér a kezét.

A műtétet a bécsi doktor elvégezte, magyarázta, hogy a várt eredményhez még idő kell, de majd javulás várható, ám Sztojka bácsi csak legyintett, és ismét megjelent Tarvágáson, hogy átvegye Bódogtól a jelenésről készült képet. És csak köszörülte a torkát, ahogyan bámulta a portréját. – De hát én nem ezt… – kezdte, és leroskadt a hokedlira. A csontsovány kis festő viszont fölébe magasodott, és ellentmondást nem tűrve nyilatkozott: – Nem ezt kérte, de ez lett. És ezt is csak Valikának köszönheti… Most pedig menjen!

Ezeket a részleteket Francsitól hallottam, mert én se Sztojka bácsi, se Veres Bódog szerepéről semmit nem tudtam. Az egész csak később állt össze. Mert nekem a műkereskedő annyit mondott, hogy egy oroszországi ikonról kér másolatot. Könnyező Madonna. Főalak az Istenszülő Mária, karján a kis pantokrátorral. Jó árat ígért. El is készítettem még a derby utáni reggelen, s vitte is a futár Bécsbe. Viszont most figyeljen! Az én másolatom: valóban könnyezett! Igaz, hogy csak akkor az egyszer, mikor megkapta a doktor, akkor és ott. Egyetlenegyszer. Talán éppen abban a pillanatban, amikor Tarvágáson Veres Bódog kitessékelte a nagy hatalmú mogult. És nem Mária, hanem a karján ülő kisded könnyezett. Nem is csoda, hogy a bécsi doktor megrendült és megtért, és nagy fogadalmakat és fölajánlásokat tett. Ma is ott a kép a Karmeliták templomában. Leonetta szeme pedig rendbe jött, s akár a többi gyermek, végre felszabadultan sírt és könnyedén nevetett.

Sztojka bácsit azóta ritkán látják a Kincsem parkban. Mint mondják, csendes, szerény, tanácstalan öregúrrá lett. Mesélik, hogy sokat sétál egyedül. Még mindig nehéz a szíve, s nehezen szabadul? Vagy könnyek nélkül sír? Ha így is lenne, Veres Bódogon kívül erre tanúk nincsenek.