Néhány napja, mióta a Védőnéni nem nyitotta ki az ablakát, semmihez nem volt kedvünk. Mert ez történt. Nem nyitotta ki. Ha valaki kereste és fölmászott a ládákból rakott lépcsőn és kocogtatta az üveget, odajött az ablakhoz, röviden beszélt, de nem hívott be senkit. Az emberek, akik hozzászoktak, hogy ügyes-bajos dolgaikkal keressék, ezt nem értették. Beteg? Az nem lehet! Ő nem lehet beteg! De akkor mi történik? Akkor mi még csak sejtettünk valamit. És szótlanul ültünk a Hétfenyőnél.

A Védőnéni a sarokházban lakott. Ez magasabb volt a többinél, hiszen eredetileg egészségháznak építették még a Ranolder-programban. Később aztán változtak az idők, az öreg Belák doktor is kihalt belőle. Polonkát a kedvesnővérek – akik évente kétszer látogattak a faluba – mondhatni, itt felejtették. Néhányan azt mondják, azért, hogy ne álljon lakatlan a ház, de mások szerint büntetésből került ide, mert megtagadta az engedelmesség parancsát, és nem akart idősotthonba vonulni. Mindenesetre a nővérek azóta nem jöttek. Ő meg olyan volt, mintha mindig is itt lakott volna. A falusiak örültek, mert kiderült, bármiféle nyavalyára tud gyógyírt. Csak így ismerték, Polonka, a Védőnéni. A kedvesnővéreknek mind furcsa nevük van. Polonka pedig naponta járta a házakat, családokat, békítette a haragosokat, bátorította a bajbajutottakat, segített eldönteni a nehéz kérdéseket. Reggelente kinyitotta az ablakát és fogadta a klienseket, akik az ablak elé rakott ládalépcsőn kapaszkodtak fel, különösen, ha bizalmas ügyben kértek tanácsot. Az utcai nagykapu mindig be volt csukva, de nem zárta se a házat, se a szobáját. Mégsem ment be senki soha, ha a Védőnéni nem hívta. Nagyon szép, vad kertje volt. Főleg kék és lila virágokkal.
A kertben egy kicsi lugas, ha kényesebb esetek adódtak, ott üldögéltek, beszélgettek. Ha kellett, bevonultak Polonka szobájába, ahol azért vízcsap is volt, meg kezelőágy, üvegezett fehér szekrény, fertőtlenítőszerek, és megoldották a problémát. De előfordult, hogy be sem kellett menjenek a kliensekkel a házba, mert már a kertben megtalálták a megoldást. Nézték a virágokat és beszélgettek. „Megkérdezzük a Polonkát”, mindig így mondta, mikor szívélyesen leültette őket a filagóriában. A Védőnéni nagyon jól tudott figyelni és színesen tudott mesélni. Mindent át tudott élni. Ha kellett, szakácsszerepet vett magára, de szükség esetén volt kötéltáncos, kézilabdakapus, vagy akár pilóta is, de leggyakrabban édesanya volt. Ha nem akadt példa az ő életében a fölmerült problémára, akkor a rokonai, ősei jöttek felszínre. Az ő történeteiket idézte. Belehelyezkedett a bajbajutottak bőrébe. Pszichoszomatika, mondják maguk. Előszeretettel ajándékozta bárkinek a „minievangéliumot”. Ebben a Szeretethimnusz mondatai voltak leírva. Egy dobozkában tartotta a kézzel írt kis papírlapocskákat. Mi is szívesen másoltuk ezeket, és ilyen alkalmakkor kandírozott gyümölccsel kínált bennünket.

Azt láttuk, hogy neki a kertje s benne a lugas azt jelentette, amit jósoknak, igazlátóknak a kristálygömb. Minden növényét ismerte, személyesen. És beszélgetett velük. Nekünk elmondta, hogy ez nem ritka tulajdonság, sőt eredetileg mindenkiben meg is van, csak nem használjuk és így elfelejtődik. Mi is nagyon szerettük a virágait, de beszélgetni nem tudtunk velük. Sőt, a birkák is nagyon szerették a növényeit, egyszer be is szabadultak a kertbe és ott nagy kárt okoztak, és ebben mi voltunk a hibásak. Erről mesélek voltaképpen.

Történt ugyanis, hogy Vajk úr, aki bérbe vette a szomszéd telket, a régi szeszfőzdéről beszélünk, megkért bennünket, hogy még tíz birkát hajtsunk föl neki aznap. Föl is hajtottunk, ő meg betette őket a karanténba. Ez egy titokzatos hely volt, oda mi nem mehettünk be. Innen a preparált birkák, akiknek még billogot is rakott a fülükbe, már nem jöttek ki. Vajk úr bezárkózott, aztán mikor végzett, elment azzal, hogy másnap jön, mire a szállítók jönnek, ő is itt lesz. A kulcsot vigyük Csárli apjához.

Akkor jött Beni és Motyó izgatottan, hogy hol a birka, amit ígértem mára, mert reggel óta arra várnak, minden elő van készítve. Persze, elfelejtettem! És már dél volt. Gondolkoztam, mire lemegyek velük a nyájhoz, az legalább fél óra! Újabb fél óra míg hozzájuk érünk. Nem akartam veszélyeztetni a jó kapcsolatunkat. Csárli, mondtam, adjunk oda egyet innen gyorsan, ezeknek reggelre ígértem, aztán hozunk helyette lentről. Nekem ugyanis volt egy saját birkám, én azt ígértem nekik, még tavaly kaptam Jozsótól, mert segítettem neki vihar előtt begyűjteni a szénát.

Bár a karanténba kizárólag Vajk úr léphetett be, de szükség törvényt bont, gondoltuk. Nosza, be a házba, karantén kulcsa a táblán, kinyit, birka megfog, füléből bilétát ki, és már vihetik is. Mi meg mentünk le a nyájhoz a pótlásért, az én saját tulajdonú birkámért.

Nem tellett bele egy óra és már vissza is értünk. Bilétát be a fülbe, kész. Csakhogy nincs a többi jószág A karanténajtó nyitva maradt! Kerestük őket Csárlival, hát nem a Védőnéni kertjében zabáltak éppen? Kijöttek, átmentek… Gyorsan visszazavartuk s bezártuk őket, föllélegeztünk, lakatkulcsot a helyére visszatettük. Ház rendben, Csárli rohant a kulccsal az apjához.

Na elég az hozzá, hogyha Vajk úr nem is, de a Védőnéni azonnal észrevette azt, amit nem szerettünk volna, amint hazatért a családlátogató körútjáról. Mert Daniella ott találta a kertben a padra roskadva. Némán mutatta a lelegelt növénycsonkokat. És nem beszélt, nem szólt, csak intett a lánynak, hogy most menjen el.

Daniella azért ment, mert szerette hallgatni, ahogyan Védőnéni zenét csinál. Ezt a Védőnéni titokban művelte, estefelé, mikor vége lett a napnak. Nagyon szépen és halkan játszott, és soha nem ugyanazt. Soha nem énekelt, de szelíd, halk hangokat varázsolt ki – mint később megtudtam – a fakeretre szerelt üveglapokat ütögetve. Daniella ilyenkor benn ült a lugasban és hallgatta a zenét. Finom, angyali zene! Olyan, mint valami esti ima… mondta nekem, és megígérte, hogy egyszer elmehetek vele hallgatódzni. És aznap este nem szólalt meg a muzsika. És másnap reggel már nem nyitotta ki az ablakát a Védőnéni. Senki nem értette, mi történt. Azalatt a rövid óra alatt, míg visszaértünk a birkával, lepusztult a kert. Igen, lemehettünk volna a nyájhoz az Unokákkal az enyémért, és akkor nincs a birkacsere, és minden rendben lenne. Elkapkodtuk.

A ház pedig napok óta néma. Tanácstalan ültünk a Hétfenyőnél, mert mi tudtuk, mi történt. Mi tudtuk, hogy a Védőnéni elvesztette a kertjét. Mert ez az udvar most kopár volt. Gyönyörűen nyírt pázsit, mondhatta bárki, aki nem ismerte a Védőnénit, de mi tudtuk, hogy nemcsak a fű lett lenyírva, hanem a virágokat is lelegelték a birkák.

Egyre csak Daniellát néztük, de ő a vállát vonogatta. Pedig mindig volt valami megoldása. Most a fejét rázta. – Nem látok. Nem látom, amit kellene lássak… És nem is hallok semmit – mondta végül, s éreztem, hogy engem néz. Egyszerre álltunk fel. Nem szóltunk, a többiek anélkül is tudták, hogy odamegyünk.
A szeszfőzde felől jöttünk, át a kopasz kerten. Alkonyodott. Hallgatództunk, de néma csend…

– Védőnéni – léptünk a szobába –, ma sem lesz zene? – kérdezte Daniella. A néni az ágya szélén ült, s felénk fordult. – Mi baj, gyerekek?

– Segítsen – kezdte Daniella, de én közbevágtam. – Nem tudjuk… – nyögtem, aztán kiömlött belőlem. – Védőnéni, én vagyok a hibás, hogy átjöttek azok a nyomorult birkák és lelegeltek mindent. Ne haragudjon! Én vagyok a hibás. De ezért nem bűnhődhet mindenki…

Ránk nézett szomorúan, s a fejét rázta. – Nem, nem ti vagytok hibásak. Én nem értek semmihez, drága gyerekeim. Nem tudok én segíteni senkin. Eddig se én segítettem, hanem a Polonka. Az hiányzik… Üres lett a kert – görbült le a szája.

– Milyen Polonka? Hát, hát… Maga a Polonka nővér, nem? – riadtam meg, hogy észnél van-e egyáltalán? Daniella pillantását kerestem, de ő is feszülten figyelte Védőnéni arcát.

– Nem, engem Terezának kereszteltek. A Polonka meg egy virág. Volt. Iris Polonica. Volt. Megették a birkák… – nézett a Védőnéni, nekem meg összeszorult a gyomrom.

– De magát is így hívják itt a faluban.

– Így, mert így egyszerűbb volt. És senki nem is kérdezte a nevemet.

– De maga nővér. Nővériskolába járt… – próbálkoztam.

– Soha nem jártam – remegett a szája széle.

– De mindenkin segített, aki csak kopogott az ablakán.

– Nem, nem – ingatta a fejét és szipogott.

– És a kórház? Maga ott dolgozott, a Szent Ferenc Kórházban…

– Persze, húsz éven át. Takarítottam. Még ágyat is húztam, segítettem a nővéreknek. Mindent láttam, hogyan kell csinálni. Nővér sem voltam, kedvesnővér sem – nézett maga elé.

– És az ősei? A Walewska család? – néztünk csodálkozva. – Akikről mesélt?

– Nevelőszüleim… Lengyel menekültek voltak, Krakkóból. Ők vettek magukhoz, onnan volt a polonka is, a család ősei hozták még Częstochowából, a Csodatévő Máriától. A legenda szerint az ő kedvenc virága ez. Az ő családjukban voltak Walewskák. Minket elvert otthonról az apánk. S most így megszégyenültem. Most már hová menjek?

– Na és a minievangéliumok – vett elő egyet táskájából Daniella –, ezeket ki írta?

– Hát ti. Meg mások – könny futotta el a szemét. – Én nem tudok írni. Csak a nevemet.

– De mindenkin tudott segíteni. Mindent tudott! Azt honnan? Nem olvasta? És a könyvek? – néztem a polcra, ahol néhány orvosi lexikon, meg régi kalendárium porosodott. – Ezeket nem is olvasta?

– Nem. Csak hallottam. Azt mind csak hallottam. És nem felejtettem el… Mindenre emlékszem. Főleg azokra, akik mondták… – bólogatott, és messzire nézett. Majdnem mosolygott.

Ültünk tanácstalanul, és néztük Polonkát, a Védőnénit. A falunk tartóoszlopa volt, és most kiderült, hogy írni-olvasni sem tud. Ezért íratta mindig velünk a minievangéliumot, merthogy ő nem tud…
Azt hittük, tréfál, és így akar rávenni minket egy kis kegyes munkával az írás gyakorlására. Ott ültünk Daniellával, és most már tudtuk, hogy miért kellett jöjjünk.

– Nővér – állt fel Daniella –, nővér, egyet tegyen meg. Már napok óta nem hallottam azt a gyönyörű zenét, amit szokott… így estefelé. Nővér, nővérke, Terézke! Tegye meg nekem, mert én kiszáradok már. Úgy hiányzanak nekem azok a finom hangok… Olyanok, mint a csipke…

A nővér felnézett, mosolyát azonban elsöpörték a könnyei. Fehér kötényébe temette arcát, és csak rázta a zokogás. Ültünk némán. Daniella aztán odalépett, mellé ült és átkarolta.

Én persze nem bírtam az ilyesmit, kimentem és leültem a lugasban. Csak néztem magam elé. Bámultam a csutkáig rágott töveket, a láthatatlan kertet. Aztán egyszerre megtelt a kert finoman pengő, csengő-bongó hangokkal. És az alkonyodó homályban a fűszálak kiegyenesedtek, a földből csírák, kicsi szárak, bimbók, levelek törtek elő, és a lassan sötétbe szenderedő homályban azt láttam, hogy színes a világ.

Arra ocsúdtam, hogy Daniella ott ül mellettem. – Hallod? Elővette. Fakereten kis üveglapok vannak… mint valami létra. Azokat pöcögteti, és meg fog tanítani engem is – suttogta. Hallod? Helyén van a szíve! A polonka helyén ott a szíve… És másnap reggel kinyílt az Egészségház ablaka.