Chilei vacsora

Kissarlóspusztán csütörtökön mindig sokan jöttek a hittanórára, mivel utána uzsonnát kapott mindenki a Teknőcben. Padre örült, mert ez a módszer a misszióban is bevált. Előbb lelki, majd testi táplálék. Athéné, az étkezde tulajdonosa támogatta a módszert. Ezek az uzsonnák inkább Ramónnak jelentettek gondot, mert csütörtökön este mindig sietett volna a városba, az énekkarba. Ramón egymaga volt a bariton szólam. Megbecsülték és számítottak rá. Értékelték, ahogyan finomodott a hangja, egyre ügyesebben olvasta a kottát. Juditka, a karvezető, nem is egyszer emelte ki jelentőségét. Amikor viszont most bejelentette, hogy következő héten elmarad az énekpróba, mert nem fog időben visszaérni a városba, akkor Ramónnak hatalmas ötlete támadt. Meghívta arra az estére az egész énekkart egy ünnepi chilei vacsorára Kissarlósra. A hír a faluban nem kavart nagy hullámokat, bár azt túlzásnak tartották, hogy Ramón ki is íratta a Teknőc kapujára, hogy zártkörű rendezvény lesz. A fiúkban annál nagyobb visszatetszést keltett a beharangozott esemény. – Nekünk ígért vacsorát! Igen, napokig dolgoztunk ott neki! – dühöngött Csárli. – És azóta nem adja… Bezzeg a városi énekkar! Hol voltak ők, mikor mi robotoltunk?! És mi mikor kapjuk azt a híres vacsorát?

– Fagylaltot meg jégkrémet is mondott!

– Én már kérdeztem, de azt mondta, amennyi uzsonnát adott, az sok is.

– Azt nem is ő adta, hanem a Pádre!

– Így van! Meg Athéné.

– Leckéztessük meg Ramónt! Kapjuk el a frakkját – vakkantott dühösen Csárli. – De hogyan? Mert abban a Teknőc-vacsorában apám is ott van, és ha kiderül, hogy mi tettük tönkre az estélyt, engem megöl.

Végül Boldika azt ajánlotta, kérdezzék meg a vadőrt, a Sándort. Boldi már mesélt nekik a férfiról, aki a szarvasrezervátumban dolgozott a hegy túlsó oldalán. – Nagyon szereti a szarvasokat. Mindet ismeri, pedig nagyon sok szarvas él ott, fönn. De ő tudja, melyik-melyik, és mindet szereti. Lehet, még a kordéra is fölülhetünk. Engem vitt már magával, mikor etetni ment, tarthattam a gyeplőt is. És ő mindenhez ért…

– Maga tényleg mindenhez ért? – kérdezte Csárli érdeklődve a vadőrt. Fönn kucorogtak a szarvasrezervátum irodájában. A férfi bádogbögrékbe töltötte a teát, és odatett egy üveg mézet is. – Kanál csak egy van. Ez. Kanálgép, a seregben is ezt használják. Mindenhez nem értek. Inkább csak érdekelnek a dolgok…

– De azt tudja, miért jöttünk? – kérdezte Csárli.

– Miért jöttek? – nézett a fiúkra. Boldi, Nózika és Zolika kuporgott még a lócán és Csárlinak nagyon jólesett, hogy magázza őket a zöldruhás férfi. Alig tudta levenni a szemét a férfi övén fityegő vadászkésről.

– Hát el akarjuk kapni a frakkját valakinek…

– Aha. Hát ehhez éppen nem értek. De a szarvasokról…

– Akkor arról kérdezek. Kérdezhetek? – szólalt meg Zolika. A férfi mosolygott. – Tessék!

– Igaz lehet, hogy a csodaszarvas az fehér volt? Mert én láttam a könyvben…

– Az csodaszarvas volt. Miért ne? – vonta föl a szemöldökét Sándor.

– És itt élnek fehér szarvasok? Láthatnánk?

– Miért ne? Én még nem láttam, de a fehér szarvasok biztosan nagyon szépek. Egyszer elviszem magukat…

– És nagyon szelídek… – nyugodott meg Zolika, mire Csárli újra átvette a szót: – El akarjuk kapni a frakkját valakinek. Ismeri Ramónt?

– A Teknőcben főz?

– Igen. És chilei. És nem tudja, hogy itt mi a rend! De, ha maga ismeri, akkor mondja meg, mit csináljunk? Mert ő nem tudja a rendet. El kell kapjuk a frakkját!

– Na – vonta föl érdeklődve a szemöldökét a férfi –, mert mi a rend? – Csárli megvakarta a fejét. – Az, hogy a szavát tartsa meg.

– Ez jóféle rend.

– Na, de ő nem tartja. Ígért nekünk ünnepi vacsorát. Egészben sült malacot! Csak nekünk. Mert mi segítettünk, azt a dzsungelt Ezra bácsinál kitakarítottuk. Reggeltől estig ott voltunk. És a csalán! – Embermagasságú – tódított Boldi. – Még Nózika is segített. Hozott kaszát Feketesimontól. Ő – mutatott nyomatékkal a bámészkodó Nózika felé –, ő kaszált! És ennek már mennyi ideje! És most csinál egy nagy lakomát! Nem nekünk! Az énekkarnak… Nem tudja, mi a rend! Elkapjuk a frakkját.

– De, ha nem tudja mi a rend – nézett föl a férfi –, akkor hogyan tarthatná be?

A fiúk gondterhelten hallgatták Csárli kirohanását. – „Luki levest” főz a chilei! És micsoda fölhajtás! Banán, garnélarák, kagyló, moszat, lávakövek, tengeri herkentyűk… Apámtól tudom, mindenhonnan miket rendelt. Miközben nekünk tartozik egy vacsorával – nézett a többiekre Csárli –, átvert minket. Ha mi nem segítünk, kerthelyiségük sincs! – Egy nagy gödröt ásnak, abban rakják a tüzet és a forró köveken sül az étel. Hús, hal, csirke, minden van ott.

– Tönkre kéne tegyük! Úgyis velünk ásatja ki. Teszünk bele patront… – harapta el a szót Csárli és elvigyorodott.

– Mit? Miért? – csodálkozott Zolika.

– Mert minket éheztet, mások előtt meg rázza a rongyot!

Mindeközben Ramón átszellemülve tervezte az étrendet. Szeptember van, chilei nemzeti ünnep! Legyen természetesen garnélarákos leves. Kövön sült sertés, kukorica torta… És hát a curantó! A főzéséhez lyukat kell ásni a földbe, s abban készül el. Majd a fiúkat megkéri. Marhahús, csirke… ó! Ramón elragadtatottan adta át magát a készülődésnek. Hányan is leszünk, mekkora legyen a gödör? Az alapanyagokat meg kellett rendelni, s alig pár nap van mindenre. Kagylót, moszatot, tenger gyümölcseit, „olyan, eredeti” kukoricát… De semmi nem számított, Athéné, a tulajdonos támogatta a tervet, s természetesen, aznap déltől zárva legyen a Teknőc.

Szombaton piacnap volt a városban. Bandibácsi, a basszista állította meg Ramónt, és kimentette magát, hogy feleségének születésnapja van. Ramón csalódott volt, és készséggel hívta meg Márta nénit is, de kiderült, hogy vacsoravendégeket és unokákat is várnak. Hányat, érdeklődött meggondolatlanul, de végül csak elfintorodott az arca. A hétvégén még hárman mentették ki magukat. Ramón ennek ellenére megingathatatlan maradt. Mit is tehetett volna? A kocka el volt vetve. A hűtőkamionok menetrendjét felírta, tudta, hova kell menni lávakövekért, garnélarákokért, fenyőrügyekért. (Mióta vágyott már ezekre!) És elkezdte a chorizo töltését, Spiller hozta az őzhúst. Már attól is boldog volt, hogy nem langallót kellett készítsen. És hát tudja meg mindenki, hogy ő nemcsak egy bariton az énekkarban, nemcsak langallót meg lángost tud készíteni. Ő egy eredeti chilei ember. Eltöprengett, merthogy nem is eredeti chilei, hiszen a szülei úgy menekültek oda annak idején. Legyintett, még azoknál is több! Újraírta a meghívottak névsorát, Fazekasék elhozhatják az unokákat és egy vendéget. Eredetileg tizenkét főre tervezett, de ez természetesen akár húszig is felfuthatott volna, bár az Ramónnak fontos volt, hogy olyanok jöjjenek, akik őt ismerik. Végtére is ezt az ünnepet saját magának rendezte. Már nemcsak Pádre árnyékában élt, hanem a saját jogán is ember lett. Idegen földön, idegen nyelven botladozva, idegen dalokat énekelve, ő itt valaki lett.
Elszorult a torka, mikor János és Marika is telefonált, hogy elutaznak. És kedd és szerda és fogytak a meghívottak, és egymás után mondták le a részvételt. És még telefonálnak, hogy a hűtőkamion nem fog ideérni… Ennek már örülhetett volna, de keserűen nézett maga elé, milyen jó, a chilei zenekar már az elején nem vállalta a haknit. Ő pedig elkészült, megtöltötte a chorizót. Arnold már füstöli. És ott voltak a lávakövek is. És végül nem jön senki, csak a Homorka ikrek… Ezt a szégyent! Mert Athéné jönni fog, hogy büszkélkedjen, és nem lesz mire.

Aztán minden megoldódott. Csúnya, hideg eső esett egész nap. Mintha késő ősz lenne, olyan volt az idő. Nyúlós, ködös víz csepegett mindenhonnan. A gödörben tüzet rakni lehetetlennek látszott. Tocsogott. A lampionok eláztak, kihalt volt a Teknőc, senki nem jött, hisz még a városi újságban is benne volt, hogy zárva… Csak a fiúk érkeztek meg estefelé, a füstölt kolbászt hozták Arnoldtól.

Átcaplattak a kerthelyiség ázott díszei között. Kárörömük nem volt őszinte. Ahogy az ajtón benyitottak azonnal hallották az ordítást. Betódultak, de meg is kellett álljanak. Ramón a bejáratnak háttal toporzékolt és ismeretlen szavakat ordított, nyüszített. Gitár volt a kezében, azt ütögette, csapkodta miközben aprókat topogott. Tépte, szaggatta a húrokat az ócska gitáron. Aztán váratlanul elnémult, hosszú pillanatig csend, majd újra kezdte. Az ének olyan volt, mintha valakinek magyarázna. Közben feléjük fordult és csukott szemmel, izzadtan nyögött – jaajjaj, Dolorosa mia, ó, dolorosa miiija… – ennyit, ha értettek. Moccanatlan álltak, szerettek volna nem is ott lenni. Pedig már nekik énekelt tovább, és változott a ritmus, változott a dal. És a férfi egyre szebb lett és egyre délcegebben táncolt. Csapzott haja röpködött a feje körül. Izzadt arca ragyogott, verte a gitár fadobozát aztán már nem is énekelt, csak topogva táncolt, a gitárt is letette és csak dobogott és karjaival, csuklóit pörgetve gyönyörű történetet írt a levegőbe. És egyszerre csend lett, ott állt mozdulatlanul, akár egy kifeszített íj. Egyik keze a csípőjén, a másik a feje fölött. Aztán szívott egyet az orrán és leült, gyengéden arrébb tolta az asztalon pihenő gitárt s odakönyökölt. Először látták mosolyogni. Arca megint gyűrött és zsíros volt, de a szeme élt, és a fiúk már csak a gyönyörű, délceg férfit látták.

– Nektek énekeltem… Ezt most. Mert előtte sírtam. Na, meghoztátok? Gyertek! Üljetek le… – a fiúk zavartan és némán halmozták az asztalra a görcsös kezükben szorongatott, agyonnyomorodott füstölt kolbászokat.

– Meg, igen… – préselte ki a szavakat Csárli –, de megyünk, be kell fűtsünk a hangárban is.

– Ez… ez mi volt? – kérdezte Zolika. – Ez törzsi tánc?

– Fiúk – lépett feléjük Ramón –, fiúk, szárítsák meg a ruhájukat.

– Nagyon, nagyon… amit énekelt – dadogott Zolika. – Ez chilei tánc?

– Nem, nem chilei. Nem tánc… Csak öröm, meg ha fáj… – nézett a fiúkra –, otthon… – sóhajtott mosolyogva.

– Törzsi… – értelmezte Zolika. – Énekel a fehér szarvasról is? – kérdezte csendesen. – A csodaszarvasról.

– Csoda… miraculum? – nézett Ramón – fehér szarvasok, ti fehér szarvasok vagytok. Jó lesz? Bólintott, fölvette a gitárt és elkezdte. És mire Athéné megérkezett Spillerrel már egy kedélyes társaságot találtak az asztal körül, akik boldogan falták a sült kolbászt, hajában főtt krumplival. Ramón nem sokkal ezután indult el. Annyit mondott csak, hogy fölkeresi nagyszülei faluját Andalúziában. Nem vitt semmit, csak a gitárt.

A novella a szerző most megjelenő Örömzene című kötetében is szerepel.