Szép időben mindig a teraszon reggeliztek. Anna megvajazta a félbevágott zsömlét, Péter teát töltött. Anna a zsömle tetejét átcsúsztatta Péter tányérjába, az alját a magáéba. Akaratlan mozdulat, mint annyi más, ami szavak nélkül keretezte az életüket.

Sokáig a tájékára sem mert vetődni. Úgy gondolta: figyelik. Tekintetek, melyek kezdet kezdetétől kipécézték maguknak. Nem tőlük, nem közülük való.
Nyilván: ezt semmivel nem bírta igazolni.

Valamivel korábban Béla bátyám szabadlábra került, s idegrendszere éppen nem a legacélosabb lévén, hazazavarta a Józsefvárosba proletárpatronáltjait, apósát és anyósát. Előzőleg a szegedi Csillag börtönben ült, nem hosszú időt, mindössze egy évet, ami semmiség Rákosi Mátyás életfogytiglanjához képest.

Milyen értelemben mondható, hogy a szem előtt éppen elterülő táj nem kívülről illeszkedik, nem szintetikusan van hozzátéve az idő és a múlt többi pillanatához, hanem hogy az idő ténylegesen mögötte van egyetlen egyidejűségben. A múlt pillanatai benne vannak a tájban, és a jelenbeli táj és a múlt nem egymás mellé illesztve követik egymást az időben. (Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan)

Mentem a szupermarketbe, mert ott minden van, egy helyen, milyen praktikus! Ez önmagában nem egy nagy hír, mindenki ezt csinálja, és pont ezért. Megérkeztem, és haladtam a célom felé, vagyis bóklásztam, forgattam a fejem a fékevesztett árubőségben, sőt, odáig fajultam, hogy megpróbáljak felfedezni és elcsípni egy helyi dolgozót, kérdezősködni, mert persze megint mindent átpakoltak.

Egy hete esett az eső. Egyfolytában, nemcsak úgy ímmel-ámmal, ez vízözön – gondoltam megint. A fontos dolgokat sosem jegyzem meg, összefolynak, bezzeg azt igen, hogy szeptember hatodikán szerettem bele.

„Titok az erekcióhoz 90 felett”. Ezt olvasom ma azon a zenei csatornán, amin a múltkor a „Tudod, hogy mikor jön el a halál?” címmel jelentek meg jó tanácsok az elkerülhetetlen vég felismerésével kapcsolatban.

Fiume, Fiume! Ami még mindig a Trianon előtti világot jelenti, a Kaiser und König boldog békeidejét a magyarnak... Hiába szálltak el az évek, hiába nyírt meg a történelem, vissza-visszajárunk. Pedig az „Adriánk” már csak emlék.

Mutogatom a családi képeket, előveszi az övéit. Dédunokák, a kislány nyolcéves, az öccse hat. Az én kis hajas babáim – mondja Marica, és szemébe visszaköltözik a gyerekkoromból ismert fény. Beszélni nem tud velük, mert egy szót sem értenek magyarul.

Azt a szirupos hülyeséget, hogy az embernek csak egy anyja van, én duplán is megcáfolhatom: először, amikor megkaptam anyát, aki volt, és másodszor, amikor elveszítettem, aki lett.

Én vagyok a gyermek, aki a szüleivel maradt. Aki a juhokkal foglalkozik napközben, este pedig a szolgák ruháját foltozza. Aki beszél a kereskedőkkel, orvosért megy, eljár minden ügyben. Én vagyok a másik gyermek, a tékozló fiú testvére.

A vonatember, csak így hívtam, mindig ugyanott ült, ugyanabban az időpontban. Ha nem volt ott, tudtam, hogy nem a jó vonatra és nem a megfelelő időpontban szálltam fel. Amikor először feltűnt, én is feltűntem neki. Próbáltam úgy tenni, mintha természetes lenne, de nem volt az.

Wolf Messing hideg és tartózkodó. Képtelen volt gazsulálni. Berija elvtárs úgy tett, mintha nem venné észre, pedig nagyon is látta.
Belekarolt. Bevezette az épületbe. Hosszú folyosóra értek, amelyet középtájt rács választott ketté. A belügyis katonák mindenütt szoborrá merevedtek, amikor meglátták rettegett főnöküket.

A fülke, aki valaha a szavakat itta, most némán áll, üvegszeme bepárásodva, mint egy elfelejtett öregemberé. Még mindig várja a tárcsahangot, még mindig hisz benne, hogy egyszer újra megszólal majd valaki a múltból.

Mikor már nem hetykélkedhet azzal, hogy neki a háziorvos csak azért kell, hogy felküldje a felhőbe a receptet, mert előbb-utóbb valamely nevezetes betegség kárvallottja lesz, akkor becsönget az ember a körzeti rendelőbe. Teheti, mert egy évig tartó tatarozás után kinyitott végre.

Nyitott. Így mondják. Mint a kapuk, amiken döngetni értelmetlen, vagy mint az olyan emberek, akiket sértő lenne túl szabadosnak bélyegezni. És aznap tényleg jöhetett bárki. 

Mire ez a kézirat elkészült, jött a hír, hogy S. József kárpátaljai magyar férfi az ukrán katonai toborzók áldozata lett. Vasdorongokkal verték meg, nem sokra rá belehalt a sérüléseibe.

Emlékszem, azon a télen nem esett hó. Száraz december volt, a tévében is bemondták, hogy nem lesz fehér karácsonyunk.
Az utolsó tanítási nap hatodik órájában szorzásokkal szenvedtünk, és már csak tizenöt perc volt hátra a téli szünetig, amikor Mócsing elordította magát a hátsó padban, hogy esik a hó, fosik a ló…

Klári hívott, hogy még egy utolsó borotválást akar a Géza. – Nem lesz több – suttogta. Egy órával később beléptem a barokk múzeumra emlékeztető lakásba, és az égig érő dolgozószobát uraló rusztikus heverőn fekvő alakra néztem. 

Soha életemben nem akartam bokszolni. Az iskolában a kézilabda meg a magasugrás ment jól, a tornatanár, a kövér Lovik – Döbröginek hívtuk – rendszerint beválogatott, egy-egy jól sikerült passz vagy pláne gól után reszelős, el-elakadó hangján enyhén dadogva beordítortta, „h-h-ha tu-tudatosan csi-csináltad, akkor na-na-nagyon sz-sz-szép volt!”.

Az írók pogácsát esznek. A pogácsát akkor eszik meg, amikor rajzanak. A természettudósok azt a jelenséget, amikor az írók színes tollaik termékét, a vonzó, tarka fedelű, még illatos kötetet kibocsátják, „könyvbemutatónak” nevezik.