Az író gyakran elábrándozik azon, miképpen lehetne remekműveket alkotni, vagy éppen olyan pongyolaságokat, amik egy mai Karinthy Frigyes tollát is megkeményítik olvasásuk közben. (Lásd még: Így írtok ti)

Az író ábrándozva sétálgat a hóesésben, vagy éppen a kertben eteti az énekesmadarakat, s mikor egy rongyos dolmányost lát, azonnal feltör benne a pátosz: „Hess madár”. Pedig csak varjú volt az istenadta, igaz, kálomista. (Fekete István óta tudjuk, hogy a másik, a fekete varjú, a vetési a pápista.) Az írónak amúgy hajlott korára való tekintettel mindenféle komolytalan betegségei vannak, ezekből a legerősebb a hübrisz, és az ezt követő pofára esés. Szerkesztőségekbe is ritkán jár be, hiszen mindenki home office-ban melózik, így aztán még jobban elszáll saját magától. Senki nem mondja neki, amit az anekdota szerint Déry Tibor a másik Karinthynak, Cininek; vagyis, hogyha szép gondolatai vannak, akkor miért ír gyenge dolgokat. De elszállás ide vagy oda, azt azért nem gondolta, hogy egyszer még magához a csavargók és költők fejedelméhez, Francois Villonhoz fog hasonlítani.

A dolog így történt:

Egy szép nyári napon arra ébredtem, hogy zsibbad a jobb karom, ha balra fordulok az ágyban. Aztán, mikor felkeltem, és jobbra néztem, akkor is zsibbadt. Kisvártatva ha fölfelé, akkor is. Csak ha balra néztem, akkor nem. Ha klaviatúrát püföltem, és lefelé bámultam, akkor is. Ha tévénézés közben felálltam, akkor is. Ha leültem...

Feleségem az utóbbi időben csak a jobb oldali széksorokba vett színházjegyet, és igyekezett tőlem balra leülni. Karácsony első napján, mikor itt volt az egész nagy család, akkor is zsibbadtam.

Barátaim tanácsára elmentem egy súlyemelő kinézetű csontkovácshoz, aki nevetve állapította meg, hogy olyan a hátam és a nyakam a gerincem mentén, mintha bebetonozták volna.

– „Te derék legény vagy, azt a bátor szented! Téged az isten is zsiványnak teremtett” – Petőfivel szólva valami ilyesmit gondolhatott, majd összeszedte minden erejét, de nem bírta a nyakam kirángatni a magam öntötte betonból.

Betonjaim súlyától és büszkeségtől dagadó kebellel, valamint a legújabb röntgenlelettel járultam az ortopédus elé a szakrendelőben. A doktor úr viszont lefitymálta a római Colosseum égbe nyúló falaira hajazó meszesedéseimet, és csak annyit jegyzett meg mélán, hogy majd műtéti egyeztetés szükséges, hogy ne egy időben kapjak új csípőprotézist a nyaki porckorongsérvem összeszabdalásával.

Természetesen – emlékeim szerint világéletemben egészséges voltam, mint a makk, egy kis zsibbadás nem fog földhöz vágni, és ezért véleményem szerint műtét sem kell –, jót kacagtam rajta, és nagy vidáman elutaztam a hajdúszoboszlói gyógyferedőbe. A szállást oldalbordám még novemberben lefoglalta abban a gyógyszállóban, ahol reumatológus is dolgozik, vagyis megvizsgál, és utána utal be a különböző kezelésekre.

Azért én jól felpakoltam az útitáskát kortárs írókollégák műveivel, hogy majd azok olvasásával fogom bearanyozni a hajdúszoboszlói napokat, hiszen nekem kutya bajom sincs, csak zsibbadok néha.

De nem így történt. A kedves reumatológus asszony alapos vizsgálat után kijelentette, hogy pocsék állapotban vagyok, felejtsem el a pályatársak műveinek olvasgatását, egészen más elfoglaltságaim lesznek itten. Azonnal felírt vízi tornát, iontoforézis kezelést – ez olyan, hogy a gyógyszert elektromos áram segítségével masszírozzák bele az emberbe, hogy egy idő után, ha lemerül az akkumulátor, akkor két ujjammal úgy megbikázom, azonnal hazáig röpít az autó –, masszázst (ez volt a legjobb), és hát... lógást a vízben. Vagyis súlyfürdőt. A dolog úgy néz ki, hogy egy víz alatti lépcsőn kell lebotladoznod egy mély kútba, vigyázva, nehogy félrelépj, és elmerülj a több száz millió éves, ezer méter mélyről érkező és barna színű gyógyvízcsoda mélységeiben, majd mint egy hinta két karfájában megkapaszkodva a kezelő a nyakadba akaszt egy vasláncot, amitől még levegőt kapsz, de beszélni már nemigen fogsz, főleg, ha felsőbb utasításra a két oldalsó karfát is elengeded.

Arkhimédész egy hülye. Ez volt az első gondolatom. Igaz, a biztonság kedvéért még két-két kiló súlyt is a bokám köré illesztettek, nehogy a súlyomból annyit veszítsek, mint amennyi az általam kiszorított víz súlya, kisangyalom. Karinthy is eszembe jut újra, lógok a szeren, írta, meg az is, hogy itt most együtt lógunk az oldalbordával, de ötven évvel ezelőtt még valahogy másképpen „lógtunk”.

Negyedórát köll így szenvedni, lebegve a harminckét fokos gyógyvízben. De hát, végül is: a nagyságért szenvedni kell. Hogy is írta a csavargók fejedelme?

„Egy jó öles kötéllel nyakamon, / Immáron seggem súlyát latolom.” (Mészöly Dezső fordítása)


Azért ezt a „Parnasszust” kihagytam volna.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)