(Úgy ravatalozták fel, mint a régi idők halottait, mert látni akartam a végső pillanatig, pedig aki ott feküdt a rideg tapintású műselyem leplekkel letakarva, egyáltalán nem hasonlított rá, ezért csempésztem zakója zsebébe az utolsó medáliát, amellyel elrabolt ifjúságáért próbálták még egyszer kárpótolni, de már nem tudta átvenni, én kaptam kézhez a temetés előtt.

Hirtelen ötlet volt ez az útravaló; azt akartam, hogy legyen nála valami dokument ideátról, igazolásul, hogy valóban Ő az, ha odaát – a Styxen vagy a Purgatóriumon innen vagy túl – állj, ki vagy? kiált rá egy elébe ugró angyal, egy földöntúli őrszem, akinek útlevélként felmutathatja majd abban a másik világban, amelynek létezésébe kétségbeesetten kapaszkodom azóta is, mint a viszontlátás egyetlen lehetőségébe.)

Z. utolsó fényképe ikonikus portré, ahogyan a téli napforduló is ikonikus napja kettőnk életének: első találkozásunk és végső elszakadásunk mérföld-
köve az idő végtelennek tetsző országútján, kijelölve a nekünk rendelt közös életszakasz – mintegy három emberöltő – kezdetét és végét. Z. mindig is hitt az eleve elrendelésben, amit génjeinkbe írva hetedíziglen, vagy még annál is több generáción át hordunk magunkban, és hosszú hitvitákat folytatott a predestináció kérdésében tudós pap barátainkkal – akikkel nem a vak véletlen, hanem a közös kitaszítottság és a hasonló gondolkozás mellett nyilvánvalóan egy felsőbb akarat hozott össze.

A kép, Nagyberci talán legjobb fotója, az ünnepélyes megnyitó után készült, mikor a kiállítóterem már kiürült, a nagy hírű Muzsikás ezüst hajú prímásának világlátott hegedűje elnémult, és az énekes lány utolsó hangjai elhaltak, a vendégek szétszéledtek, és Z. – homlokába húzott elmaradhatatlan barettjével – a vándorok klasszikus pózában ülve magányosan várakozott az indulásra: jobb keze a térdén, balja rézsút maga elé állított botjának fogantyúján. Mögötte – akár Stonehenge oszlopai – batikolt vásznaimon őrt állnak az ősi hitvilág mitikus alakjai: vásott kamaszként, tragikus sorsú öcsém arcával az Újhold és a csupasz kisdedet dajkáló, tenyeres-talpas Boldogasszony fogja közre a kék ruhás Gardonos angyalt, aki húsz éve halott barátunkat, az ihletett zenészt siratja. Bár a fényképen nem látszanak, körös-körül a többiek is jelen vannak: a domborodó hasát simogató titokzatos Kisasszony, a pokoljáró, szilaj Bőrdudás angyal és társaik is, a Fák és Csillagok emberi testbe öltözött szellemei, élükön Úr Szent Mihállyal – ahogy eleink valaha a mennyei seregek vezérét nevezték –, a bőszen rájuk támadó sárkánnyal együtt.

(Az ódon vásznakat egyenetlenre sodort kenderszálból végszámra szőtték valaha ősanyáim és nővéreik – Kászon, Madéfalva, Gyergyó párkái – keskeny, alig félméteres szövőszékeiken, hogy három szélt összeöltve, alsó lepedőként nászágyra, szülőágyra, végül haldoklók alá terítsék, és anyáról leányra, nagyanyáról unokára hagyva rám testálhassák, én pedig forró viasszal átitatva, hideg festékekbe mártva, tüzes vassal kivasalva előhívjam a beléjük ivódott könny-, vér- és verejtékfoltok által kirajzolódó egykori testeket és arcokat, mint láthatatlan kezek a turini lepel korpuszát. Bár megkoptak és néhol elvékonyultak a vásznak, mégis nyűhetetlennek bizonyultak, akár Sziriat oszlopai a rájuk vésett történelem előtti históriákká – avagy azzal az őskinyilatkoztatással, amelyre a halála után csúful meghurcolt P. utalt egyszer még a szószékről is –, mert az Időnek, de tán az Idők Urának is mindegy, hogy kőre vagy vászonra rójuk, évszázadokba vagy évezredekbe sűrítjük perceit: újra és újra ugyanazt a drámát játszatja el velünk.)

Akkor, ott, Óbuda-Békásmegyer Ófalujában hat éve, fárasztó, kétszázötven kilométeres téli autózás állt mögöttünk, és ugyanennyi várt ránk az esztendő majd leghosszabb éjszakájában hazafelé, azért akartam, hogy Z. otthon maradjon; két hónap választotta el a kilencvenegyedik születésnapjától, és aggasztóan törődött volt, már nem tudott kiállni a garázsból az öreg Volvóval, sem elbotorkálni egyedül a sarki boltba kenyérért, de makacs volt, mint Burkhardt bácsi öszvérei gyerekkorom Vizes utcájában, és ha valamit a fejébe vett, attól most sem lehet eltántorítani, márpedig Óbudára mindenáron velem akart jönni, ahogy addig is mindig, mindenhova elkísért valamennyi utamon.

…mert Z. mindig ott állt T. mellett… ott állt, ült, tüzet rakott, a kiállításain rendezett, cipekedett, akasztott, csomagolt az „örök” Z. …, olyan kiegészítője – és nemcsak volt – T…-nek, mint a zöld színben a kékhez kevert sárga – írta rólunk Péter, a szeretett csángói közelébe, Gyimesbe költözött néprajzos barátunk, aki sok korábbi tárlatomat megnyitotta, és írt is róluk szép recenziókat, de a Z. szellemi hagyatékát tartalmazó posztumusz kötetből, amelynek válogatásával és sajtó alá rendezésével özvegységem első éveiben az időt múlattam, ez az írása kimaradt, mert – lévén az egyetlen elkészült baráti memoár – társtalanul lebegett a Z. után maradt, napról napra növekvő űrben: gyerekkori pajtásai, ifjúkori cimborái, egykori rabtársai és későbbi barátaink, akiknek írásaira számítottam szerkesztés közben, valamennyien cserben hagytak, bár ígérték, hogy megírják emlékeiket Z.-ről, ám mielőtt hozzáfoghattak volna, őket is elszólították abba a másik világba, ahonnan nem tért még vissza utazó.

(Oda dezertált L., a költő is. Kamaszkorukban, Kárpátalja visszatérése után együtt jártak be vonaton a beregszászi gimnáziumba: Z. Nagyszőlősről, ahová apját a Dél-Alföldről helyezték, L. a Felső-Tisza melletti családi kúriából, ahol gyermekkorát töltötte. Tornászok voltak mindketten, akadt közös emlékük elég, ám L. végleg elaludt a nyári napfordulót követő hetek lángoló napsütésében, röviddel azután, hogy igenje elhangzott a telefonban, és örökre adósom maradt írásával, akár az a néhány még élő, ám emlékeit rohamosan elveszítő rabtárs, aki ugyanazt a kálváriát járta be a múlt század golgotáján.

Élőhalottként még évekig vegetált Gróf, a legkedvesebb és leghűségesebb közülük, ám nemhogy csergéjére, amely a márianosztrai deres falú cellában megvédte Z. kezét és lábujjait a fagyástól 1950 kegyetlen telén, de még a nevére sem emlékezett, mikor megpróbáltam szóra bírni.

Lajcsika, a szelíd óriás kimentette Z.-t a ráomló szénfal alól az oroszlányi hírhedt 18-as aknában 1953 telén, és emberfeletti erővel kitolta egy csillén a gyufaszálként töredező bányafák alól, bivalyerős volt és kitartó; tizenöt év késéssel ugyan, de orvos lett az Északi-tenger partján. Mindent megszerzett, amire vágyott, jachtja megvalósult álomként ringatózott a fehér tarajos szürke hullámokon – csak rajtunk múlt, hogy nem ittunk vele valódi rumot a dán szigetek közt hajózva –, ám őt sem értem el, kómában fekszik egy brémai klinikán, jött róla a hír, mikor keresni kezdtem, hogy behajtsam rajta ígéretét az írásról, és nem tért magához többé.

Ifjabb barátunkra, a Sorbonne-t megjárt későbbi teológusprofesszorra, egyháztörténeti művek tucatjainak szerzőjére is egy kórodában találtam rá, ott vette fel sokadik kicsengésre a telefont. Annak idején múzeumi takarítóként csapódott hozzánk – képviselő apja miatt nem tanulhatott –, és a szabadulása után a segédmunkás Z.-vel éveken át énekelte a virágvasárnapi passiót a szomszéd falu templomában. Z. hajlékony tenorján az Evangélistát, ifjú barátunk szeráfi alkatával ellentétes mély baritonján Jézust szólaltatta meg. Most, fél évszázaddal később, morfiumtól kábultan suttogta elhalóan telefonjába a már nem nekem szóló választ: köszönöm, köszönöm, köszönöm… és mire a távolról visszhangzó Elvégeztetett is szétfoszlott a végtelen űrben, a vonal is megszakadt.)

Z. utolsó fényképe múltat őriz és jövőt sejtet egyszerre: már az induláskor tudta, hogy ez lesz az utolsó földi utazása, egyetlen percét sem akarta elmulasztani. Végtelenbe tekintő szemén gardonos angyalom ruhájának égi kékje süt át, és arcát az öröklét időtlen derűje fátyolozza.

 

Nyitókép: Z. utolsó portréja. Fotó: Nagy Bertalan / Jámborné Balog Tünde Engedélyével