Ha a kocsink elmegy, az életünk egy szakasza megy el vele. Azzal pedig a kis és nagy történelem darabkája. A szerző szinte észrevétlen véteti velünk ezt észre, tapintatosan, de határozottan.

Mindenki elmegy – és mindenki ittmarad, aki valaha velünk volt. Hűségesen, az utolsó marék porig. Nem is történet ez, és mintha egy hatalmas, ezerszálú nagyregény szilánkja lenne, mégis önálló univerzum.

Talán az a régi cirkvenicai nyár az oka; nem hajlandó elfelejtődni, és bennem keres alkalmas médiumot az üzenet közvetítésére: nem múlhat el nyomtalanul a Teremtésben egyetlen pillanat sem, a meg sem fogamzott vágy is karcot ejt a lét tükörén.