Péter unokám hozott haza a budajenői keresztelőről egy hét távollét után, percek alatt behordta a csomagjaimat, megölelt, és mire felnéztem, már csak ponttá zsugorodó Szuzukijának hátulját láttam az országút mind keskenyebbnek tetsző, gyorsan feltekeredő, majd végképp eltűnő szalagján. A helyén megnyílt mederben örvénylő sötét folyam elnyelt mindent, amit a feltámadó szél odasodort: csinteket, csontokat, cserepeket – ahogy kántáltuk gyerekkorunkban a mondókába rejtett ősi varázsszavakat –, valamint a lassan pilinkázó leveleket, töredezett múltdarabokat és a száguldó perceket. Látod, az élet hogy eliramlik, duruzsolta fülembe Koja, éreztem meleg ajkának érintését nyakszirtemen, megcsapott arcvizének ismerős, fanyar illata, ám hiába fordultam vissza, árnyalakja éppoly hirtelen tűnt el, mint ahogyan érkezett.
Nem gázolt át a száraz avaron, ami annyira hiányzott egykori börtönévei alatt, hogy mikor a generalisszimusz halála utáni őszön, fél évvel büntetése lejárta előtt feltételesen kiengedték az oroszlányi rabmunkatáborból, az egész napos vonatozás után órákig kóborolt a város kihalt utcáin, hallgatva a bakancsa alatt szétroppanó falevelek semmivel össze nem téveszthető reccsenéseit. Hangjukat meg tudta különböztetni egymástól, száz közül is kiszűrte a nyárfáét, hársét, jegenyéét. Ősz húrja zsong, jajong busong a tájon, fütyülte a jeges novemberi szél a Margit körúti közös zárkában hallott verstöredéket, míg bejárta a kisváros fényesre koptatott macskaköves, aszfaltozva is kátyús, sok helyt burkolatlan, szekerek és lópatkók felvágta útjait, töredezett téglajárdáit, mielőtt benyitott volna a Püspökkert melletti villa konyhájába, ahol anyja éppen a neki szánt pakkot csomagolta össze, és fel se nézett, azt hitte, szomszédasszonya jött be. Hagyd abba mama, már nem lesz szükség rá, mondta Koja, itthon vagyok.
Vajon melyik útját járhatja újra éppen? Magányosan kóborol, vagy odagondol engem is? – töprengtem, bezárva magam mögött a kaput. Odaát alighanem rátalált ama titkos raktárra, ahol a polcokon öles végekbe felcsavarva sorakoznak múltbéli útjaink, akár a vásznak, selymek, szövetek Pollákék rőfösüzletében a régi Makón, az Eötvös utca sarka és a Korona-kert között. Elemistaként, nyolcévesen jártam ott anyámmal a háború utáni években, és Koja – akinek létezéséről éppúgy nem tudtam még, mint ő az enyémről – szintén akkortájt fordult meg náluk. Érettségi öltönyéhez vásároltak apjával sötétkék angol szövetet negyvenhat tavaszán, mikor anyám elsőáldozó ruhámhoz való anyagot keresett a pultra lerakott tucatnyi vég között. Karcsú ujjaival morzsolgatva végül egy színén fényes, fonákján matt nehézselymet választott, és Pollák bácsi helyeslőn bólintott rá: Valódi lyoni selyem kezicsókolom, békebeli.
Nem nyolcéves kislánynak való volt, és nem illett az akkori alkalomhoz se, de anyámat háború előtti életére emlékeztette, és tíz esztendő múlva jól jött: a rongyoszsákból előszedve abból varrtak sebtében elegáns blúzt Koja vénkisasszony nagynénéi májusi templomi esküvőnkre. A városházán ugyan vízkeresztkor már összeadtak bennünket sikertelen disszidálási kísérletünk előtt, de az öreglányok és anyósom egyre gyakrabban olvasták a fejünkre, vadházasok vagytok, fiam!, no meg az idő is sürgetett. (Hárman voltak a Barcsay utcai párkák: Anna mosta-vasalta, Júlia szabta, Etus varrta a selymet, Koja anyja csak kiengedte az érettségiző szoknyám derekát).
Egy évtized hosszú idő, de ahogy karonfogva lépkedtünk Kojával a püspöki kápolna végtelennek tetsző kókuszszőnyegén, az érettségi öltöny manchesteri gyapjúszövete és a fehér lyoni selyem a rátalálás örömével simult össze karunkon, és bár mi ketten még csak félannyi ideje találkoztunk, mégis mintha öröktől fogva ismertük volna egymást.
Vajon melyik végre mutatott rá Koja odaát, mikor újra egyedül maradtam a Vizes utca közepén megnyílt homokfolyó, a mélyben sorsokat görgető elásott holtág partján, s melyiket göngyölítette végül elébe a révészből raktárossá lett Kharón egyetlen mozdulattal? Kamaszkora országútjait a visszatért Kárpátalján, Ugocsa vármegyében, ahol a síkvidéki fiú először látott hegyet és kristálytisztán csörgedező Tiszát az iszaposan örvénylő Maros után? Vagy azt a másikat akarta az apja szülőföldjére vezető úttal, a Titeli-fennsík alá kibomlóval negyvenháromból? (Halványuló foltjait Juliska nena férjének és fiának vére festette rá egy évvel az oly sokat emlegetett bácskai látogatás után, de nem tűntek el az azóta eltelt négy emberöltő alatt sem.)
Meglehet, a jégtarajos dűlőút hengeredik lába alá újra a déli határon a letöretlen csontvázkukoricásban. Ötvenhét vízkeresztjén indultunk el rajta a forradalom bukása és a gyors polgári házasságkötés után Párizs felé igyekezve, mert az igazit, a templomit a Notre-Dame-ban akartuk tartani, de eltévedtünk a mínusz tízfokos, ködbefúlt téli éjszakában. Az út sem akart elengedni minket; körbe-körbe vitt, ravaszul kikerülve a talpig felfegyverzett határőröket – háromszor is karnyújtásnyira csörtettek el mellettünk –, és másnap délre hazahozott Makóra. Így esett, hogy az égbe nyúló gótikus csoda helyett a zömök kis piactéri kápolnában fogadtunk örök hűséget egymásnak.
Bent, a sötét, leengedett redőnyös házban sokáig tébláboltam a kibontatlan csomagok között, lépten-nyomon a múlt cserepeibe botolva a törött rugójú őzikés sezlont kerestem, elfelejtve, hogy negyven éve elvitettem egy lomtalanításkor. Kár volt. Molyrágta plüsshuzatán a patakpart virágai soha nem hervadtak el, a tiroli vadász egyszer sem sütötte el puskáját, és az őzeknek soha nem kellett menekülni, mint felmenőinknek annyiszor az elmúlt századok során.
Makói nagyanyám mindig arra ültette vendégeit, az volt a legjobb darab szedett-vedett bútorai között, tőle maradt ránk, mikor a háború végén Máramarosban veszett mindenünk. Kislányként azon aludtam, és gimnazista koromban összebújva üldögéltünk rajta a gépgyári segédmunkás Kojával (soha nem engedték vissza az egyetemre), és amíg erdélyi nagyanyám cerberusi minőségben a szomszéd szobában szundikált, Koja jövőbéli nagy utazások ígéretével szédített, pedig a vasfüggönyön egy légy se jutott át élve, és körömszegélye alá úgy beivódott a sötétszürke rozsdagátló festék, mint létünkbe a fenyegetettség: nem volt oldószer, ami eltüntesse.
Koja akkor szokott rá a zsebre vágott kézzel járáshoz, ettől vagánynak és hetykének hitte magát, és persze annak is látszott, mint a hollywoodi filmek hősei a szájuk csücskében parázsló csikkel, holott valójában megfontolt volt, hűséges és bátor, ha a lelke mélyén élete utolsó pillanatáig ott kucorgott is az az anyja szoknyájába kapaszkodó kisfiú, akit előlem is rejtegetett. Csak akkor fedeztem fel létezését, mikor kilencvenévesen, utolsó e világi utazására készülődve, a telehold színezüst fényében – félig ébren, félig álomban – azt számolgatta, hogyan lehetek én az anyja, ha még csak nyolcvanesztendős vagyok.
Ó, az az őzikés sezlon és Koja ígéretei! Valamennyit betartotta, akárhány esztendő kellett is hozzá. Nem rajta múlott – az idő telt gyorsan vagy a történelem késlekedett? –, hogy csak húsz év múlva jutottunk el megkésett nászutunkon a dalmát partokra; a Notre-Dame előtti téren kimért savanyúcukorhoz negyedszázad kellett, és ötven év telt el, mire átsiklott gondolánk a Sóhajok hídja alatt. Akkor kapaszkodtunk föl Gubbio lépcsős utcáin is, rátalálva a házak oldalán befalazott kapukra – átélve Szerb Antal hősének borzongását a hazajáró holtak gondolatától az umbriai nyár lángcsóvái alatt – de most, az őzikés sezlon hollétén töprengve azt kívánom, bár lenne házunkon ilyen kapu! Tíz körmömmel kaparnám ki tégláit: ha Koja zarándokútjain erre téved, bejöhessen, ha csak néhány percre is, és elmondhassam neki, hogy tizenhetedik dédunokánk a dombtetőn álló középkori templomocskában sírás helyett felkacagott, mikor nyakába csurgott a homlokára ömlő keresztvíz.
