Nem akart kijönni a garázsból. Hiába próbálkoztak a szállítók, meg se moccant, nem bírták kitolni az utcára, ahogy tervezték. Apa nyomta a féket, mondta a fiam este a telefonba, nem akarta, hogy elvigyék.
A tréleresek visszafordultak vontatókötélért, hogyhogy nem hoztak magukkal? Mit képzeltek? Hogy majd magától kigurul az utcára? Nem találkoztak még roncsautóval? pattogott Klári, de elcsuklott a hangja, és beszaladt a házba, zsebkendőért.
Kettesben maradtam a Volvóval. Egyikünk se tudott mit kezdeni a szituációval, idáig többnyire hárman, Koja, a Volvo meg én döntöttünk zűrös helyzetekben – az utolsó szót a kocsi mondta ki –, de ez a menet már régen eldőlt: a ló megy a gazdája után. Koja bácskai sváb őseit ugyan nem fűzték olyan gyengéd szálak a lovakhoz, mint nálunk a Maros mentén az alföldi parasztivadékokat, de anyai ágon nyakas Ménesiek és csökönyös Dombi felmenők hagytak rá effajta örökséget, így aztán olyan viszonyban volt az autójával, mint a Vizes utca túloldalán Csempés szomszéd a lovaival: az öreg gazda tyúketetés közben is kihallotta süket fülével nyihogásukat az évtizedek óta üres istállóból.
Elhomályosuló szemmel néztem a nyitott garázsajtó keretében a horpadt rendszámtáblát, a pókhálós hátsó ablakot, a celluxszal agyonragasztott lámpákat; Koja mindig orral állt be hazajövet, és elmentében hátra tolatott ki az utcára a hosszú, keskeny bejárón, egyre többet mérgelődve közben, mert ahogy múltak az évek, mind gyakrabban ütközött neki a vénségtől görcsös tamariszkuszfának, a hajdani templomkerti sövény utolsó hírmondójának a ház sarkánál, visszapillantó tükre pedig bele-beleakadt a nyitott kapuszárnyba, egyik a másikát kölcsönösen megsebezve. Ilyenkor röpdöső kacskaringós szitkozódásai az építőiparban kényszerűen eltöltött évtizedek alatt tették színesebbé Koja amúgy is változatos szókincsét, amelyben – akár a Maros szakadékos partfalán a geológiai korok rétegei – kirajzolódtak a múlt század viharos változásainak nyelvi lenyomatai. Érzékeny ívű ajkáról a gimnáziumi klasszikus verstöredékek, az egyetemi évek latin szakkifejezései, a háború alatt visszatért Kárpátalján felszedett szláv szavak, az itthoni Laudetur Jesus Christus és az ottani Krisztosz Voszkresz húsvéti köszöntés, vagy Nagyszöllős ruszin neve (ami varázsigeként mentette meg a kicsi robottól; a Szivljus hallatán elengedte az őrt álló szovjet kiskatona), no meg a régi megyeháza bolthajtásos folyosóin valaha visszhangzó tiszteletem, Andor bátyám éppoly természetesen hangzottak, mint a korai ötvenes évek börtönszlengjéből a smasszer, a zárkatárs, a hugyos csajka, később pedig a kályhásmesterség és az építőipar szakszavai, vagy az a szívszakasztó szevasz kölyök – hajazva a Casablanca ikonikus szállóigéjére –, ahogy tőlem búcsúzott legelső és legutolsó téli napfordulónk estéjén.
Lámpát és tükröt sehol se lehetett kapni, a négyhatvanas Volvo húsz éve gurult le a szalagról, már a későbbi évjáratok kiegészítői is elkoptak a piacról, az alkatrészekről nem is beszélve, hiába próbáltam kifogni egy-egy darabot a neten, és végül azért hagytam fel a kereséssel, mert Koja az utolsó vizsgáztatás után már nem vezetett. Nem mintha nem akart volna – a jogosítványa még érvényes volt egy évre –, de ezt-azt kicseréltek és meg is javítottak a kocsin, sem az önindító, sem a sebváltó nem engedelmeskedett korábban beidegződött mozdulatainak, egy-két rekedt hörgés után leállt a motor, azután már hangot sem adott, csupán a lámpák gyulladtak fel, majd aludtak ki monoton egyhangúsággal alkonyatig, fényjelekkel morzézva a közelítő örökkévalóságnak.
Másodszor és harmadszor is próbálkozott, botjába kapaszkodva másnap és harmadnap is elbotorkált a garázsig, kitámasztotta a két ajtószárnyat, és átszuszakolta magát a kocsi és a fal közötti résen, a szűk helyen csak félig kinyíló első ajtóig. A konyhaablakból néztem, ahogy bekínlódja magát az első ülésre, azután újra kezdi a kilátástalan viaskodást, és imádkoztam, hogy ne sikerüljön neki, mégis majd megszakadt a szívem, amikor végül föladta, és szótlanul bevánszorgott az utolsó meddő kísérlet után.
Mert nem szálltál be mellém, szólalt meg napok múlva váratlanul, amikor a hőség enyhültével kiültünk az udvar végébe a csukott garázsajtó elé. Ott volt legmélyebb az árnyék, mert a diófa koronája és a melléképület tetejére felfutó trombitafolyondár lombjának súlyos tömege oltalmazó sátorként borult fölénk, megvédve a lementében szemünkbe tűző nap vakító sugaraitól. Nem voltál velem, azért nem tudtam elindítani, ejtette ki szájából a szavakat, és bár könnyedén lebegtek a narancsvörös szirmok között, úgy zuhantak rám végül, mint a kövek, mert hiába tudtam, hogy nem mehet már ki a forgalomba, a tényállás világos volt és cáfolhatatlan: nemcsak az érzékszervei és az izmai hagyták cserben, hanem én is.
Megjöttek a szállítók, és mielőtt felszerelték a vontatókötelet, újra hozzáfogtak kitolni a garázsból a kocsit. Egyikük beült a kormányhoz, majd mégis kiszállt, hogy segítsen társainak, de hiába veselkedtek neki, meg se bírták mozdítani. Miből van ez a rohadt járgány? Ólomból? – morogta a tetovált karú. Egy frászt. Nem látja, hogy ez a tizennégy karátos autó? vetette oda neki Klári, az idősebbik lányom. Épp akkor jött ki, odabent összeszedte magát, csak a festék maszatolódott el kicsit a szeme sarkánál, de neki ez is jól állt. A szállítók bambán hunyorogva néztek rá, feltehetően sose olvastak Rejtőt, szerintem olvasni se tudnak, dünnyögte Klári.
A tréleresek vállukat vonogatva beakasztották a horgot, a fonott szakállú kiment szólni a sofőrnek, kisvártatva felbőgött a motor, és a kötél megfeszült, a Volvo rándult egyet, csúszott pár centit, de aztán megvetette kerekeit, és lecövekelt, mint bika az arénában.
Ezt az autót nem pléhből és műanyagból gyártották, tényleg nehéz volt, de sokat is kibírt. Hasonló kaliberű elődjével a régi szép időkben vagy húsz métert repültünk egy kiegyenesített balkanyarban, és az árokban landoltunk, ám a hajunk szála sem görbült.
Makacs, akár az apád, mondtam Klárinak, és eszembe jutott az az este, amikor ránk sötétedett – Kojára meg rám – a temetőben. Eleredt az eső: kitartó, jéghideg novemberi szitálás, a holtak csontjai dideregve verődtek össze a mélyben. A Volvo is fázott, eszébe sem jutott elindulni.
Enyhén lejtős út alján parkoltunk, és Koja nekiállt, hogy feljebb tolja az autót, hátha onnan beindul magától. Akkor már túl volt egy stroke-on, a féloldali bénulásból felépülve újra megtanult járni, és vezetett is. Hosszabb utakra nem vállalkozott, bár még mindig erős volt – a gyógytornásznő egyre nehezebb gyakorlatokat talált ki neki –, különben is kamaszkora óta megszokta, hogy erőből csináljon mindent, még az úszást is. Csúfolódtam is vele sokat, mert olyan energiával tempózott mindenféle vizekben, mintha egy sótömbökkel megrakott uszályt visszafelé kéne vontatnia, árral szemben a Maroson.
Valaha szertornázott. Húszévesen kézen állva parádézott a szegedi Dóm téren a kollégium tetőkorlátján, elkápráztatva évfolyamának medikáit. Negyvenkilencben a Margit körúti fegyházban egy hétig éjjel-nappal állnia kellett a falnál, és kibírta ájulás nélkül, csak a második héten mászott be a priccs alá, amikor az egész túlzsúfolt zárkát felállították, és az eleven fal elrejtette a vizslató szemek elől. Az oroszlányi hírhedt 18-as aknában is politikai fogolyként vívta a széncsatát, mikor egy bányaomláskor két karjával és mellével tartotta meg a recsegő-ropogó ácsolatot, míg társai ideiglenesen aládúcolták – szegycsontján egész életében megmaradt a horpadás. A Volvót is felnyomta félig azon az emelkedőn, hiába könyörögtem, csak amikor zokogni kezdtem, és azt hazudtam, hogy rosszul vagyok, már megint a szívem…, akkor hagyta abba és jöttünk haza taxival, de még aznap este visszament az ismerős szerelővel érte, a ház előtt sem hagyta volna kint soha éjszakára, nemhogy a temetőben.
Leültünk Klárival a diófa alatti padra, és onnan néztük ahogy a szakállas, a tetovált és a sebhelyes újra bemasírozik és nekigyürkőzik egy utolsó futamnak a garázsban. A tréler motorja is feldübörgött az utcán, a Volvo pedig – úgy látszott, meggondolta magát – kigyulladt lámpákkal lassan, méltóságteljesen kigördült az udvarra, majd elérve a ház sarkáig, jobb hátsó sárhányójával súrolva a tamariszkusz kérgét hirtelen megugrott, otthagyva a hangos szentségelés közben tápászkodni kezdő, elhasalt szállítómunkásokat, elegáns ívben kikanyarodott farral az útra, és egyazon lendülettel, immár előremenetben, felhajtott az odakészített rámpán a trélerre, maga után húzva istrángját, az elpattant kötelet, és dudált nekem egy rövidet, ahogy Koja szokott elmenőben.
