Már nem számolom a heteket, hónapokat, hogy mióta alszom idegen ágyakban, mióta siklik ki kezemből reggelente minden, ami volt, már csak azon töprengek, mikor kezdődött ez a téboly, mikor kezdett megváltozni a világ körülöttünk? Akkor-e, mikor elküldtem Kojával az új könyvemet Irmának, évek óta egyedül élő öreg barátnémnak, aki arra kérte búcsúzáskor a kapuban Koját, hogy ölelje meg? Vagy talán az volt az első jel, amikor Egon, ügyvéd barátunk – igazodva lelkész nagyapja szószékről zengő dikciójához – némi pátosszal megszólalt, mielőtt szájához emelte kristálypoharát az aranyló aszúborral, maga fog engem eltemetni, mondta nekem, és súlyos pecsétgyűrűjén szikrát vetett az utolsó kóbor napsugár?

Az is lehet, hogy Contessa – Egon felesége – telefonba suttogott utolsó szavaival indította el az apokalipszist újévi jókívánságainkra adott válaszával, mikor színtelen hangja orkánná erősödve zúgott át az éteren, én már soha nem leszek boldog, bogárkám. Persze tiltakoztam, hiszen remek stratégiái voltak az öregség csapdáinak kikerülésére, régi szépségének emlékébe burkolva ápolt volt és elegáns, kilencvenévesen is elgurult kis elektromos járgányán a piactéri optikába, fogadni hűséges pácienseit. Szemüveget írt föl és szemcseppeket, kiállításokra járt, nyilatkozott a helyi rádiónak a hosszú élet titkáról, és közreadta páratlan mogyoróparféjának receptjét, de végül elveszítette a csatát, és nem sokkal a végtelen magánya elől Koja ölelésébe kapaszkodó Irma barátném temetése után magára hagyta Egont több mint hat évtizednyi házasság után.

(…valamikor, egy másik században, az érettségi után, ötvenhat reménységgel teli nyarának estébe forduló délutánjain a folyóparti strand langyos fövenyén már csak mi hevertünk Kojával, naptól fölhevült bőrünket jólesően simogatta a bíbor alkonyt kísérő hűs fuvallat; tudtuk, hogy indulni kéne, de mégis maradtunk, elnéztük az ár ellen evező halászok ladikjait, az aznapi végső zsákmányért lecsapó gémet, és a zárás előtt utoljára megmártózó, mézesheteit élő másik párt: virágos kretonból csináltatott fürdőruhájában Contessát – az egyetemen, ahová Koja fölött járt, így hívták az évfolyamtársak, bár ősei csak báróságot kaptak Ferenc Jóskától –, és a Clark Gable bajuszának mását védjegyként viselő Ügyvéd urat: Egont. Egy másik világ irizáló buborékjában játszadoztak a homokzátonyra ki-kiloccsanó Marosban, mint amibe mi voltunk zárva Kojával. Akkor nem gondoltam volna, hogy lesz valaha átjárás a buborékaink között, széles szakadék tátongott közöttünk, a fordulat évében bebörtönzött Koját szabadulása után az építőipar is csak segédmunkásként fogadta be, az ügyvédék viszont a kisváros elitjéhez tartoztak, ám az elkövetkező abszurd évtizedek barátokká csiszoltak minket, a periférián megtűrteket velük, a Márai mércéje szerinti Polgárokkal, akiket – ki tudja, miért, talán sznobságból? – a káderek is respektáltak. Soha nem hallottam, hogy Egont elvtársnak, Contessát elvtársnőnek szólította volna bárki. Igaz, ez velünk se fordult elő.)

Azon a délelőttön, amikor Contessa végső búcsúztatására összegyűltünk, ügyvéd barátunk kőmerev arccal ült egy kerekesszékben nagyapja múlt század elején épült temploma előtt, és mintha nem lett volna teste, valódi gyapjúszövet öltönye éppoly üres volt, mint a pillantása, fiai és menyei fogadták a kondoleálókat, ám hozzá nem mert odamenni senki, Koja is megrendülten torpant meg pár lépéssel előtte, elmaradt az ő szájából mindig természetesnek ható tiszteletem, Egon bátyám köszönés, egyedül én hajoltam le hozzá és öleltem meg, remélve, hogy valóban öntudatlan, és fogalma sincs róla, miért vagyunk itt ennyien.

Fiai tolták be a templomba, előre, a padok elé, de egy hónappal később már kézben vitték; por és hamu lett ő is egy formatervezett edényben. (Azon a délutánon, amikor kezében a kristálypohárral elmondta testamentumát, Egon barátunk ránk hagyományozta ifjúságának egy eltemetett epizódját is, amelyről korábban soha nem beszélt. Az ostromlott fővárosban negyvenöt jeges januárjában egy légitámadás után öccsével saját kezűleg temették el mokett ágytakaróba csavarva Hermin nénjüket, apjuk nővérét egy névtelen budai téren, és bár megjelölték a sírt a romok között talált márványbaluszterrel, később hiába keresték. Amikor úgy-ahogy elhelyezték egy árokszerű mélyedésben, és a bokrok alatt összegyűlt avar alól az önvédelmi céllal magukkal hozott nagy késsel kikapart, fagyottan is porhanyós földdel és falevelekkel betakarták a pihekönnyű testet, már esteledett, és sehol sem jelezte tábla a tér nevét, a bombázások pedig átrajzolták az utcaképeket, és amúgy sem voltak ismerősök Budapesten. Bácskából menekültek még a csetnikek halálos fenyegetése elől magyar újságot szerkesztő apjukkal, aki – ha egyáltalán maradt belőle valami – temetetlenül porladt el Hermin néni lebombázott villájának romjai alatt, ahol korábban menedéket találtak.

Nem messze a rögtönzött sírtól, egy friss lótetem körül emberek nyüzsögtek a lángokban álló budavári palota tűzfüggönye előtt, mint a jávai vajang bábok árnyképei, ők is odafurakodtak, és a nadrágjukhoz fenve megtisztogatott késsel Egon medikus öccse szakszerűen kikanyarított egy jókora darabot a lódög lapockájából. Se azelőtt, se azóta nem ettem lóhúst, de aznap éjjel Hermin néni udvari mosókonyhájában a világ legínyencebb étkének tűnt, pedig rágós volt és ízetlen a pörkölt, anyám nem tudott főzni, Óbecsén szakácsnőnk volt, mondta révedezve, és csak azután kortyolt bele borába.)

Késve kezdődött a szertartás, Egont sem helybéli pap temette, a városból elfogytak az evangélikusok, ők voltak az utolsók. Várakozás közben a közönség halkan zsongott, mint egy vernisszázson vagy hangverseny előtt. Az urna körül dédunokák bújócskáztak, a padokban ülők időnként hátranéztek, mintha várnának valakit, talán éppen őket, hogy bevonuljanak a vörös kókuszszőnyegen, Egon gyémánt mandzsettagombja szikrázna, ahogy felemelt kézzel üdvözli a vendégeket, Contessa ibolyaszín kosztümben, fekete tincsei ezüsttel melírozva kereteznék finoman sminkelt arcát, odasúgna valamit az urának, aki rábólint, és némi rosszallással intenének a civilben érkező papnak, igazán ölthetett volna palástot, majd elfoglalnák helyüket az első sorban, és a kölcsönkántor reszketeg hangon nekirugaszkodik a kezdőzsoltárnak.

(Abban az évben sem a tavasz, sem a nyár nem volt kegyes hozzánk; a hársak sűrű illatát elmosták a felhőszakadások, égett gumiszaggal terítették be a várost a viharos szelek, és amikor végre elálltak az esőzések, váratlan bombatámadásként csapott le ránk a kánikula, a forró nappalokat sivatagi éjszakák követték, elnémultak a tücskök, és nem hangzott fel a szerelmes békák kardala sem, csak a baglyok vészkiáltásai hasogatták a sötétség vásznait; a réseken régimódi, lepedőbe burkolt, halálfejes kísértetek bújtak át riogatva a hazatántorgó részegeket, csapatostul jöttek a denevérek kilopni az alvók szeméből az álmot, és mögöttük, az immár kapuvá tágult nyílásokon át belovagolt az öreg kaszás és kísérete. Homokórája odaveszett Párizsban a leégett katedrálisban, de már nem volt szüksége rá, betelt az idő.)

Reggel a sarki boltban egy ismeretlen vénasszony a világvégéről kántált, és az újságok megteltek képes gyászhírekkel, amelyekről csupa ismerős nézett ránk fájdalomtól megtört szívek, hervadó rózsaszálak, sántikáló rímekbe szedett búcsúversek alól. A telefonom olyan már, mint egy temetői nyilvántartás, de nem bírok kitörölni egyetlen nevet sem.

Koja pár hónappal később, karácsony előtt hagyott egyedül, a téli napfordulón temettük, ugyanazon a napon, amelyen egy másik évszázadban megismertem. Azóta záporoznak rám a gyászjelentések, és nem maradt senki, akit én kérhetnék rá, hogy öleljen meg.

A szerző író, festő, pedagógus