Soha nem jártam Cirkvenicán. Édesvica keresztanyám hámló foncsorú tükréhez tűzve bizonyára volt ottani képeslap is, keresztapámnak küldözték kollégái a múlt századelőn, mikor nyaranta – asztalára csúsztatva elintézetlen aktáikat – elugrottak pár hétre az Adriára, és üdvözleteik rendre megérkeztek Fiuméból, Abbáziából, Cirkvenicáról, hogy aztán Édesvica por és légypiszok ellen használt ecetes törlőrongya és a múló évek kifakítsák ragyogó színeiket, hogy csak sejteni lehessen a tenger kékjét, a pálmafák mögötti szállodasor körvonalait és a feladók ablakát jelölő X-eket.
Bár gyerekkoromban sokat nézegettem a ráma fakó aranyával keretezett gyűjteményt, sem akkor, sem később nem vonzottak a Monarchia levegőjét sugárzó fürdőhelyek; Cirkvenicának a közelébe se mentünk megkésett nászutunkon (másfél évtizede házasok voltunk Kojával, mikor először láttuk a tengert), az Isztriai-félsziget külső partját jártuk, ahol fehér mészkősziklák sokszorozzák a napfény ragyogását, és minden templomtorony, ciprusokkal szegett lépcsősor, ódon sikátor Itáliát idézi, s hogy most vén fejjel mégis a sose látott kis fürdőváros körül keringek gondolatban, annak más oka van, nem az Adria, noha az is ott hullámzik a történet végén, ami nem is történet igazán, csupán a feltámadó múlt próbálkozása: egykori szereplőinek emlékeit az enyémekkel vegyítve játszik az egymásra csúszó idősíkokon.
Talán az a régi cirkvenicai nyár az oka; nem hajlandó elfelejtődni, és bennem keres alkalmas médiumot az üzenet közvetítésére: nem múlhat el nyomtalanul a Teremtésben egyetlen pillanat sem, a meg sem fogamzott vágy is karcot ejt a lét tükörén.
Látszólag persze véletlenül találtam rá a Cirkvenicára küldött képeslapra egy online aukción; a Demke makói internátusának komor, kaszárnyaszerű épülete éktelenkedik rajta, amelyhez nem köt sem érzelem, sem emlék, hacsak az nem, hogy ott helyezte el sógora száz éve az árva kölyökzsenit, Attilát, aki így helybéli apám osztálytársa és kenyeres kujon pajtása lett egy versbe foglalt dedikáció szerint, de nem miattuk licitáltam a lapra: a valaha fekete tintával írt, azóta fakó barnára változott, mind jobban lefelé lejtő – egy grafológus azt mondaná, reménytelenséget tükröző – sorok írója tanárom volt ifjúságom idején.
Kovanek tanár úr diákgenerációk sorát tanította városomban: a húszas években apámat és Attilát, a hírneves költőt, a háború alatt Koját és idővel nevezetessé vált iskolatársait latinra, végül pályája szomorú alkonyán, a sötét ötvenes években engem oroszra, ám a fentebbi anzix címzettjét, Szépreményű Hollbach Gyuszi főgimnáziumi tanulót mindannyiunknál régebben oktatta a latin és görög mellett magyar irodalomra is, és üdvözletét a boldog békeidőkben, 1910 júliusában küldte Makóról Cirkvenicára, megköszönve tanítványának a szíves megemlékezést, amelyet Gyuszika szülei nógatására írhatott a tengerpartról, s lapja talán ma is itt rejtőzik valahol egy szenvedélyes gyűjtő albumában, ha el nem kallódott a Koja által Idő anyánk torzszülöttjének nevezett huszadik század viharaiban.
Kovanek tanár úr felvidéki szőttesekkel – cifra hímű halotti és nászlepedőkkel – vásárokat járó gyolcsos tótok utóda volt, ősei kétszáz éve telepedtek le a vöröshagymájáról híres városban, ahol – fogadni mernék rá – gyerekkorában is kufázták, mint rokonait, a többi Kovaneket, mondta egyszer Koja, aki majdnem mindent tudott a régi Makóról, én pedig megtoldottam azzal, hogy mi is Kufának hívtuk, unokaöccsét, a jóképű szőke focistát pedig Kiskufának. (Ő volt a kamaszlányok ideálja az én időmben, és csupán azért maradtam ki rajongói közül, mert már akkor Koját szemeltem ki magamnak.)
Kufaként említette fiatal nevelőtanárát a hajdani Hollbach Gyuszi is, de állítólag csak egyszer, mert apja, a vagyonos pesti posztókereskedő meghallván, hogy az ország több középiskolájából eltanácsolt, és ezért a szigoráról híres makói Demkébe száműzött gézengúz fiacskája tiszteletlenül beszél tanáráról, aki magánórákat is ad neki az internátusban, mivel bukásra áll latinból (is), úgy legyintette nyakon, hogy a Gyuszi füle percekig csöngött utána. Az internisták közt ekkor született a szólás: akkorát kapsz, mint a Hollbach Kufáért, és – évről évre, szájról szájra szállva – Attila közvetítésével jutott el apámhoz, aki egy emberöltő múltán öcsémet ijesztgette vele, de Koja már nem ismerte a szállóigét, a diákotthont az ő idejében helyezték át a visszatért Kassára, és Makóról elmaradtak az internisták Hollbach Gyuszi halványuló emlékével együtt.
Kovanek tanár urat – hivatalosan a tanár elvtárs titulus járt volna neki az én időmben, ám erre sehogy nem állt rá a szánk – ötvenkettő őszén ismertem meg a gimnáziumban. Túl az első szélütésen, de még innen a hetvenen totyakos vénségnek, őskövületnek tekintettük csoszogó járásával, lötyögő, pecsétes öltönyében, összezsugorodott, rövid balkarjával, amely fekete kesztyűben végződve furcsa szögben tapadt mellkasához. Időnként a balhoz hasonlóan maga elé emelte krétát szorongató, magyarázat közben kaszáló jobbját is, és partra vetett, rövid mellúszóival idétlenül verdeső delfinre emlékeztetett, mi pedig az ifjúság ostoba gőgjével gúnyolódtunk vagy sajnálkoztunk szegény öreg Kufán, aki az antik világ szerzőinek ethoszán csiszolt szellemét arra kényszerült pazarolni, hogy orosz nyelvre oktasson negyven fékezhetetlen kamaszt, mert akkorra kisöpörték a gimnáziumból mindazt, ami az új világrend útjában állhatott: elsőnek a hittant és a Bibliát, majd a latint és a görögöt, végül a múzsákat is mind egy szálig elzavarták. S hogy az alma mater érettük épült egykor, és ez a masszív, várszerű épület volt az otthonuk, csak a folyosók végén összetolt üvegszekrényekbe zsúfolt, kizsuppolásra váró antik szobormásolatok, és a zúzdába indított remekbe kötött könyvek hekatombái árulkodtak.
Valaki akkoriban könnyeket festett Arisztotelész gipszarcára, keresték is a tettest, ám mikor a szekrények tologatása közben a pedellus felfedezte a milói Vénusz szénnel pingált, kackiás bajszát is, Kovanek tanár úrnak sikerült politikai hangulatkeltésből diákcsínnyé minősíttetni az esetet, és abbamaradt a nyomozás, neki azonban nyomatékosan elmagyarázták, hogy hiába akar nyugdíjba menni, az új világból nem dezertálhat; amíg a kijelölt nyelvszakosok elvégzik a gyorstalpaló tanfolyamot, neki kell a latin nyelv – és szellem – helyét tankokkal elfoglaló oroszt tanítani. Gyerökkorába tótul beszélt otthon, az mög rokona az orosznak, maga ne tudná, Kovanek elvtárs? leckéztette a tanfelügyeletet gyakorló Fekete Kocsisné, kipakolva ebédjét az igazgatói iroda zöld filcbetétes íróasztalára.
A választékos modorú, pedánsan elegáns külsejű, mindig csillogóan tiszta szemüveges Kovanek tanár úr ezután lett a város köztiszteletnek örvendő polgárából (és címzetes igazgatóból) az a teszetosza, szánalmas vénember, akinek immár koedukált óráin mi, lányok kinyitottunk ajtót-ablakot, hogy az utolsó padsorban kártyázó fiúk kézről kézre adott cigarettájának füstjét kifújja a fényes szelek huzata, s ha valami mégis átjutott eltompult érzékszervei szűrőjén a körülötte tomboló zűrzavarból, elődei – tudatalattijából feltörő – akcentusával próbált fegyelmezni minket, majt mekmontom asz étesatyátoknak!, ami csak olaj volt a tűzre.
Nahát ez a Kufa! estem egyik ámulatból a másikba a könnyed tartalmával ellentétben öregesen reszketeg írás betűzgetése közben a Hollbach Gyuszinak címzett száztíz éves Cirkvenicát megjárt anzixon, hát a bizonyítványjelentés hol késik az éji homályban? Ugyebár sántikál?, élcelődött az ifjú tanárjelölt, majd félretéve az iróniát, kellemes időtöltést kívánt Gyuszikának a vakáció hátralévő napjaira, rezignáltan fűzve hozzá: én itthon „élvezem” a hagymás levegőt.
Legjobban mégis a rövidke írás végének szecessziós csapongása lepett meg, amelyben arra kéri tanítványát, adja át hódolatteljes üdvözlete nyilvánítása mellett kézcsókját Kedves Mamukájának.
Ejnye, ez a Kufa, zsémbelődöm hangosan a tárgyakkal társalgó magányos öregasszonyok szokása szerint (Kojával már nem beszélhetem meg ezt a váratlan híradását a múltnak; ahová ő ment, onnan nem csörög át a telefon, és a Styx partjáról sem hoz képeslapot a postás), elég lett volna a tiszteletteljes üdvözlet, kedves tanár úr, a hódolat mellé a kézcsók nem túlzás egy kicsit?, de akkor felsejlik előttem egy metszett élű kartonra ragasztott régi fotográfia a kesztyűs balját mereven oldalához szorító fiatal Kovanek Kálmánról, szelíd arcán derengő félmosollyal, a kép alján a Homonnai fényírda felirattal. Rövidke villanás csupán a múlt elfelejtettnek hitt kelléktárából, de elég ahhoz, hogy elszégyelljem magam, és befogjam a számat, annál is inkább, mert közben eszembe jut, hogy Koja gyerekkora óta ismerte Kovanek tanár urat: szomszédok voltak az Aradi utcán, és egyszer beszélt nekem a Kufa öccséről, akit bezárva tartottak a lakásban, csak a nyári záporok után – amikor újra kisütött a nap – engedték ki néha az utcára, és a felnőtt fivér bamba vigyorral, térdig feltűrt nadrágszárral, boldogan tocsogott a mélyedésekben visszamaradt langyos pocsolyákban. A kerítés tetején lovagló elemista Koja számára értelmezhetetlen volt a látvány, de a kép megmaradt: a kapuban őrködő, makulátlan keménygalléros, öltönyös tanár úr – melléhez szorítva balját a fekete selyemkesztyűben – szánakozva nézi önfeledt sikkantásokat hallató hibbant fivérét mezítláb tapicskolni a kocsiúton az utca gyerekei között, akik maguk közé fogadták a szegény féleszűt arra a kis időre, amíg a szomjas föld magába issza az esővizet.
Azok a gyolcsosok egymás között házasodhattak, gyakori volt náluk az ilyesmi, Kufa ezért maradt agglegény, no meg hát ő is … emlékszel a kacska kezére? dünnyögi Koja hangja a fülembe (a múltból-e? Vagy mégis van áthallás a két világ között?), Temesváron tanult a papneveldében, de nem szentelték föl, a béna kezével nem misézhetett, így lett belőle tanár.
Állok az ablaknál Koja elárvult karosszéke mellett, kezemben Kovanek tanár úr száztíz éves képeslapjával, és töredező foncsorú retinámra rávetül az őszi utca képe, a nyárfa arany leveleivel beterített árokpartot elmossa az eső vagy a könnyek?… Ám hirtelen megzendül az ég, hip-hop, elszáll a szomorú ősz, nyári zápor szakad, az úttest egyre kékebb, szélesebb, megmozdul, hullámzásba kezd, a túloldal házaira emeletek, árkádok nőnek, stukkódíszes ablakaikon táncolnak az X-ek, a levélszőnyeg helyén homokplázs aranylik, párok sétálnak a pálmafák alatt, köröttük zsivajgó gyerekhad, térzene szól, katonazenekar játszik a kör alakú pavilonban, a parton csipke napernyős, turnűrös, karcsú dáma zsirardikalapos, pörge bajszos úrral andalog, vörös hajú, szeplős kamasz nyargal utánuk csíkos trikóban, kezében képeslapot lenget, mamuka, a Kufa … írt a tanár úr, kiabálja, de torkán akad a folytatás, hirtelen mindhárman megállnak és szájtátva bámulják a tengert, amelynek körkörösen fodrozódó kékjéből ezüst színű delfin emelkedik magasra, rövidke mellúszóival integet, majd nagyot csobbanva elmerül.
