Fiatalabb korában még ifjonti hévből, a biológiai késztetés parancsoló szavának engedve falta a nőket méla egykedvűséggel, mintha valami fatális, megváltoztathatatlannak vélt törvénynek engedelmeskedne. Nagy, kölcsönös föllobbanások, majd hosszabb, de inkább rövidebb idő után viharos szakítások jelezték az életutat, ahol a hajós éppen a habokat szelte.

Ötvenes évei elejére azonban, miután lassan elpárolgott a vad, állatias vágyak azonnali kielégítésének vágya, s miután egy időre meg is csömörlött a mindig ugyanúgy kezdődő, ugyanúgy lefolyó és végződő kapcsolatok unalmassá váló sorától az egyformán viselkedő nőkkel, akik mind egy szálig másnak, különbnek képzelték magukat a többinél – nos, ekkor Szindbád rövid időre válságba került, amit még maga sem hitt volna magáról, hogy bekövetkezhet. Nyomasztotta lelkét a sok megcsalt, reményvesztett nő, akik nem azt kapták tőle, amit vártak, ragaszkodást, állandó kedveskedést, szerelmet, házasságot, hiszen fiatalon Szindbád szinte mindig eladósorban levő lányokkal, asszonyokkal, fiatal, ropogós özvegyasszonyokkal kezdett, mely utóbbiak minél gyorsabban új férjet akartak fogni maguknak.

Persze Szindbád is megkapta a magáét a sok hűtlenségéért és notórius hazudozásaiért: akadt asszonyka, aki volt oly dőre, hogy elárulta kapcsolatukat a férjének, aki erre borgőzös fejjel azonnal nekiindult autóval, hogy agyonüsse Szindbádot; kijutott neki diliflepnis, szexmániás őrült nőkből is, akik aktuális lövőlegényeikkel disznó és sértő mondatokat mondattak Szindbád telefonjára; aztán akadt egy gimnáziumi tornatanárnő, aki magyartanár barátnőjével átnézette Szindbád legutóbbi, igazán kiváló regényének kéziratát, és úgymond kijavíttatott a barátnővel állítólagos nyelvi hibákat, amelyek egyáltalán nem voltak hibák, csak a hajós ízes, ritka és magyaros kifejezései. A hajós jót mulatott a javításokon, és azt üzente a magyartanárnőnek, hogy olvasson sok Krúdyt és Szalai Gergelyt. Rémálomszerű volt a kapcsolata egy ifjú hölgyeménnyel, akit Szindbád egyik legjobb barátja is magáénak mondhatott: a hajós ekkor nem tudta, kihez legyen lojális inkább: a pazar testi örömöket nyújtó leányzóhoz vagy a barátjához. Csak annyit tudott, hogy nagyon erkölcstelen, amit művel.

Aztán Szindbád megjuhászodott.

Azt akarta, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Hogy ő továbbra is élvezze a női bájakat, de minderre a jó erkölcs, vagyis a felebaráti szeretet fátylát borítsa. Élemedettebb korában a hajós megokosodott, és különbséget tudott tenni a szemforgató és az igazi, tevőleges kereszténység között. Előbbihez tartozott az álszent ájtatoskodás a templomban, a gyónás, majd az otthoni asszonyverés, utóbbihoz pedig az, amihez ő akart kezdeni: elvirágzott, és ettől kissé szomorú hölgyeknek szeretett volna vigaszt nyújtani úgy, hogy ismét nőnek érezhessék magukat, és boldogok legyenek. Szindbádot jó szándékú terve elérésében igencsak segítették azok a tulajdonságai, hogy nem volt válogatós, és hogy nem szerette a tökéletes női testeket, a hibátlan arcokat, a hibátlan bőrt. (Arról már nem is szólva, hogy valósággal irtózott a szilikonmellektől, a plasztikázástól és a torz módon vastag és fültől fülig érő ajkaktól. Az idősebb testek azért is kezdték ötvenéves kora után jobban vonzani, mert viszolygott a fiatalok tetkóitól is és még inkább a pírszingektől mint a természetes női testet meggyalázó mesterséges díszektől.)

A korosabb nők nem balhéztak, ha a véletlen szeszélye folytán másokkal együtt egyszerre lubickoltak a hajós (vagy ezúttal inkább emberhalász) hálójában, s történetesen tudomást szereztek egy-egy sorstársukról. Egyikük sem akarta, hogy Szindbád lemondjon róluk, lemondjon arról, hogy megmentse őket a kárhozattól, azaz a bánat, a kétségbeesés és a reménytelenség poklától.

Szindbádnak abból a szempontból is kifizetődőnek bizonyult ez az önfeláldozása (noha ő nem hajtott erre!), hogy a fiatal nőkkel ellentétben, mostani érettebb szeretői szívesen nyúltak a pénztárcájuk után, hogy kifizessék a számlát, miután elköltöttek egy jó vacsorát valami hangulatos és nem is olyan olcsó étteremben. Nem tekintették a hajóst Rotschildnak, minthogy nem is volt az, tehát elmondható, hogy igazságosabban bántak vele, mint a fiatal asszonykák, akik azt hitték, hogy körülöttük forog az egész világ, és mindenki arra teremtetett, hogy kiszolgálja őket, a fenekük alá tolja a széket, utána meg – de csak ha ők kegyeskedtek magasra értékelni a lovagi szolgáltatást – a párnát, s hogy mindenki kitalálja minden gondolatukat, óhajukat-sóhajukat. Szindbád idegrendszerén sokat rontott ez az igazságtalan egzecíroztatás, úgyhogy megkönnyebbült sóhajjal mondott le az ifjú hölgyemények bájairól: egyszerűen nem érték meg a strapát.

Mi több, a korosabb asszonyságok nem játszották már a hajósnak a „pesti nőt”, a kiszámíthatatlan, s éppen ezért titokzatos fehérnépet, amely két marokra való korán megőszült hajszálat és tépázott idegeket okozott a fővárosi gavalléroknak. Szindbád nem volt mazochista alkat, úgyhogy nem is értette azokat a férfitársait, akik majd meghaltak egy-egy csalfa, hazug, sőt, sokszor nem is olyan szép színésznőért, akinek egyetlen vonzereje, hogy hülyét csinált minden férfiból, amelyik hagyta, hogy az őrületbe kínozzák.

A hajósnak a csikófogaikat régen elhullajtott, érett, zaftos, okos nők lettek végül az ideális választás, a nyugalom szigetei: őszintén szerette őket, mert anyásan gondoskodtak róla, odaadóak voltak, megkapta tőlük a mindennapi betevő szexet, s így, e biztos érzelmi háttérrel nyugodtan dolgozhatott, írhatta novelláit, regényeit.

És ha kellett, még a lassan kis pocakot eresztő Szindbád ingéről lepattanó gombokat is visszavarrták.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)