Még az új kor hajnalán kijelentette, hogy terített asztalnál nincs beszéd a politikáról, mert zavarja az emésztést. Így aztán a jóllakottak elégedettségével szokás szerint mindenki magáról mesélt. Legfeljebb azon keseregtek, hogy az idevalósi szürke harcsa ára lassan már az angus marháéval vetekszik.

Az édességnél derült ki, hogy hibádzik a teríték, nincsenek desszertvillák az asztalon. Anya rögvest elmesélte a százszor hallott történetet. Náluk, otthon csak egyszer fordult elő, hogy elfelejtkezett a sótartóról. Édesapja a nagykörúti társbérletben behozatta vele a létrát, annak a tetejéről kellett megnéznie, mi hiányzik. Rajta nevetett a család. Ancsa, a menye – kérlelhetetlen fogyókúrázó – felfortyant. Még hányszor meséli el, anyuka? Különben minek koszoljunk, így is lesz elég mosogatnivaló. Azzal szalvétájába törölte a kését, villáját, és tüntetően falatozni kezdett.

Anya csöndesen megjegyezte: várd meg a többieket, kislányom. Egyébként, amit el lehet vágni villával, ahhoz nem használunk kést. Ancsa szájában megállt a sietősen bekapott falat. Felkapta az asztalról hűséges társát, a mobilt, és hevesen guglizni kezdett. Diadalmas arccal adta körbe a találatot. Itt van, szép terítékek napjainkban, tessék nézni, kés, villa a desszerthez. Még csak nem is magyar a portál, hanem skandináv. Ennek sem hisz, anyuka?

Anya épp akkor tért vissza a konyhából a desszertvillákkal. Utoljára Dénes fia elé tette le az evőeszközt. Tessék, kisfiam, jó étvágyat. Dénes maga elé meredt. Vége a szelíd kajakómának. Aztán lassú, bizonytalan mozdulattal két kezébe fogta a túrós palacsintát, és nagyot harapott bele.

Anya nézte őket, elszorult szívvel. Mit mondhatna? Hogy már az általánosban piros pötty volt a három, ipszilonos végződésű osztályidegen neve mellett a naplóban? A tanári kar fele csuklóztatta őket, a másik fele próbálta észrevétlenül tompítani a támadások élét, de ellenszegülni ők sem mertek.

Mesélje el a családi legendáriumból, mikor a szüleit a nagyszülőkkel együtt felrakták egy teherautóra, ami meg sem állt velük a Nyírségig? Hat órájuk volt arra, hogy kétbőröndnyi holmit összeszedjenek. A többi maradt a lezárt lakásban. Mire visszatérhettek, széthordtak mindent a szomszédok. Nagymama a Rosenthal teáskészletet nem hagyta veszni. Délutánonként a tanyán abból kortyolták a rántott levest. Mikor összeállt néhány család, és feketén disznót vágtak, a férfiakat bevitték. Úgy összeverték őket a böllérrel együtt, hogy apja hetekig véreset vizelt.

Mesélje el, hogy visszajutva Budapestre a szülei alkalmi munkából éltek? Az ötszobás polgárlakásba betelepítettek két családot társbérlőnek. A legvidámabb barakk idején, amikor engedtek a gyeplőn, kiválthatták az ipart. Anyja kötötte a pulóvereket, apja piacozott, a mérnöki diplomájával.

Ebben a legvidámabb barakkban a szülők úgy titkolták előttük az arisztokrata ősöket, mint a holokausztot túlélő zsidó családok jó része a zsidóságukat. Egyszer mégis kitudódtak a nemesi elő- és utónevek. Az osztályfőnök azzal torolta meg az órai huncutkodást, hogy hangosan a fejére olvasta a teljes nemesi nevét, a harminckét osztálytársa előtt. Kitört a nevetés, a tanerő velük nevetett.

Arról nem is álmodhatott, hogy az egyetemet nappalin végezze, pedig kitűnőre érettségizett. Ezzel a névvel?

Hogyan magyarázza el, hogy nem maradt más, mint egyetlen örökségük, a tartás, és hozzá a szokásaik. Ezért nem eszik késsel-villával a desszertet, nagykanállal a főzeléket. Ennyi maradt. Ahogyan Esterházy Péter írta, egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá. Bizonyára neki is piros pötty volt a neve mellett az osztálynaplóban.

Anya a fiára néz, aki tudja mindezt. A tekintetét keresi. Nem találja. Talán majd egyszer. Makacs az emlékezet.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)