XXXX

Ülök a vakítóan üres képernyő előtt. Nehezen indul az írás, mert már az igeidőkkel is bajban vagyok. Zelei Miklós nemcsak szerzőtársam, hanem az a barát, aki után barátfelvétel nincs. Hetvenedik születésnapján tíz évet kért a Teremtőtől, mondván, abba három-négy jó könyv megírása még belefér. Nem adatott meg neki. Négy éve, hogy elment közülünk. Hetvenhét éves lenne.

A cím önmagáért beszél: hogy van az, hogy mi, magyarok olyan kevéssé vagyunk boldogok, mikor máshol kevessebből élnek, mégis élvezik az életük? 

XXXX

Szép időben mindig a teraszon reggeliztek. Anna megvajazta a félbevágott zsömlét, Péter teát töltött. Anna a zsömle tetejét átcsúsztatta Péter tányérjába, az alját a magáéba. Akaratlan mozdulat, mint annyi más, ami szavak nélkül keretezte az életüket.

XXXX

Az Onkológiai Intézetben találkoztunk először. Arról beszélgettünk, hogy hiányzik egy történeti tényeken alapuló, igazmondó televíziós sorozat, tisztázó beszélgetések sorskérdéseinkről. Végül megszületett a Nemzeti nagyvizit, teljes mértékben Kásler Miklós szellemi terméke. Öt-tíz évente bátran elővehető a felnövekvő korosztályok számára. Nem kezdi ki az idő.

Mutogatom a családi képeket, előveszi az övéit. Dédunokák, a kislány nyolcéves, az öccse hat. Az én kis hajas babáim – mondja Marica, és szemébe visszaköltözik a gyerekkoromból ismert fény. Beszélni nem tud velük, mert egy szót sem értenek magyarul.

Mikor már nem hetykélkedhet azzal, hogy neki a háziorvos csak azért kell, hogy felküldje a felhőbe a receptet, mert előbb-utóbb valamely nevezetes betegség kárvallottja lesz, akkor becsönget az ember a körzeti rendelőbe. Teheti, mert egy évig tartó tatarozás után kinyitott végre.

XXXX