Rendszertelenül látogatom Maricát, anyám barátnője volt. Nemsokára betölti a kilencvenhatodik évét. Nem számított ilyen hosszú időre, alighanem a testvérei helyett is élnie kell. Berta mama négy gyermekét temette el, mielőtt Marica a világra jött. Volt, aki halva született. Egyikük sem érte meg a harmadik évét. Akkoriban mindennapos volt a gyerekhalandóság. Rossz nyelvek szerint a szülők, különösen az apák azért tartottak bizonyos távolságot a karonülőktől, nehogy túlságosan hozzájuk nőjenek. Nem tudhatták, mikor viszi el tőlük a Kaszás. Ha így volt ez száz évvel ezelőtt, Maricáékra biztosan nem vonatkozott. Ők olyan feneketlen szegénységben éltek a kopár bérház második emeletén – a körfolyosó végében húsz családra jutott három budi –, hogy más se maradt nekik, mint az összekapaszkodás. Szikár szeretetnyelv egy durva világban.

Marica mindig elmondja, hogy nincs oka panaszra. A fia és a menye kintről is mindent megadnak neki. Reggelente Angi lejön a negyedikről, megfürdeti, rendet rak körülötte, kiporciózza a gyógyszereit. Délben a szomszéd házból Ági hozza az ebédet. Főz rá, kétnaponta levegőzteti. Este aztán megint Angi jön, ha nem ér rá, a lánya segít. Az is nagyon aranyos.

A fia minden csütörtökön hívja, legalább negyedórát beszélgetnek. És az ünnepnapok, évente kétszer, mikor hazajönnek. Nem laknak nála, pedig elférnének, de nap mint nap benéznek hozzá. Minden évben kiviszik a temetőbe. Kell ennél több?

Ez az egy hiányzik neki, a beszélgetés. Nem várhatja el még ezt is, a fiatalok a maguk életére sem érnek rá, nemhogy az övére. Korábban kedden is hívta a fia, aztán a keddi telefonok elmaradtak. Lelkemre köti, nehogy említsem neki, az Istenért! Még azt hinné, hogy panaszkodik. Azt nem bírja a fia. A panaszkodást. Igaza van, hisz mindenről gondoskodott – mondja Marica, és göcsörtös kezét az ölébe ejti.

Legalább van, akire gondolhatok, és aki gondol rám. Ezzel zárja le a jelen időt, és máris a múltban jár. Ötven szál égő vörös rózsa. Ezt küldte az ő drága, figyelmes fia az ötvenedik születésnapjára. Mikor ajtót nyitott, kis híján a küldönc nyakába borult. A rózsák közé tűzve egy levél, hogy ne aggódjon érte, sikerrel lelépett a turistacsoporttól, már Dániában van, biztonságban. Bocsásson meg, hogy előre nem szólhatott, de hát a hatóságok. Kezeit csókolja, és boldog születésnapot kíván. Ennek is – te jó ég! – negyvenhat éve már. Tíz évig nem láthatták egymást. A fia disszidálásáért Maricát a munkahelyén elővették, hogy figyelni fogják a telefonját, a levelezését, mert nem tudható, hogy a titokban távozó diverzáns elem a későbbiekben nem veszélyezteti-e a népi demokráciát.

Nem érdekelte. Gyászolt. Pár nap múlva felhívta a volt férje. A válás óta nem beszéltek. Feljött hozzá, egymás vállán sírtak, aztán egyszer ott ragadt nála. Haláláig maradt. Marica becsülettel ápolta, kitartott mellette akkor is, mikor az Alzheimer-kór úgy elhatalmasodott rajta, hogy a sarokról se talált haza. Egy idő után már a szomszéd nénit látta benne az a hűtlen ember.

Marica a temetését már tíz évvel ezelőtt elrendezte. A pénzt is félretette rá. Meséli, látott a minap egy dokumentumfilmet a tévében egy nádfonó emberről, aki körbefonta a koporsóját. Ott tárolja a tisztaszobában, nehogy másikba temessék. A gyászszertartás műsorát is összeállította. A pap után én búcsúztassam. Nem kell sok, csak pár szó az életéről. Aztán a zenék. Hauser Nocturne-je és az Így múlik el, ha lehetséges Szabó Gyula hangján.

Újabban a felhők foglalkoztatják. Valósággal beleásta magát, tőle tudom, hogy tízféle felhő fut az égen. Marica kedvence a pehelyfelhő. Mutatja a képét a nemzetközi felhőatlaszban. Közelebb hajol, a fülembe súgja: azt kértem a Teremtőtől, hogy majd pehelyfelhő lehessek. Már ha egy mód van rá. Az ember ne legyen telhetetlen.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)