Egyetemistákkal beszélgetve feltűnt, hogy a rendszerváltásról alig olvastak, hallottak. Mintha a családi legendáriumok is kiüresedtek volna. Rá kellett jönnöm, hogy az Erdély-tüntetésen, az újratemetésen, az első szabad választáson kívül sokkal többet én sem mondtam el a fiaimnak.

„Fusson a hír, mint a kunsági homok, Kiskunmajsa japán napokra készül.” Az első közösen leírt mondatunk. Emlékszel? Hogyne emlékeznél, hisz Te mindenre emlékszel, ahogy mondani szoktam, a memóriám vagy. Elhagyott a memóriám, Miklós.

A művészetet értő módon támogató mecénás szinte ismeretlen. A polgárságot az átkosban gondosan lebunkózták, az újgazdagok pedig még nem jöttek rá, hogy polgárok is lehetnének.

Szorítás a gyomorban, erősödő szívdobogás. Mi következünk. Jókor jöttünk, megúsztuk kétórányi várakozással. A határőr lustán forgatja, tán még szaglássza is az útlevelünket, beviszi a bódéba. Társa a Ladát vizsgálja át, kinyittat minden csomagot, beletúr, percekig vizslatja a fotófelszerelésről szóló sokpecsétes igazolást. Így megy ez fertályórán át, mire végre gurulhatunk. Még öt méter, és kinyílik előttünk a magyar–román határ. 1987.