Ukrán ismerőseim évente egyszer találkoznak Budapesten élő, immár kettős állampolgár lányukkal és unokájukkal. Ilyenkor a Kárpátokba mennek, ahol távoli rokonaiktól megkapják az erdőszéli faházat. Egy hét vakáció. Együtt a család.

Az asszony sikeres vállalkozó, a férfi főmérnök a homályba vesző félmúltban. Most mindketten munkanélküliek, megtakarításukat rég felélték. Segélyszervezetnél dolgoznak Kijevben. Meleg ételt, gyógyszereket kapnak cserébe. A lakásuk még megvan, de lényegében nincstelenek.
Ez már a harmadik nyaralás. Beregszászon találkoznak, onnan a lányuk autójával együtt mennek fel a hegyi dácsába. Amíg várnak, a határvárosban járőrökbe botlanak. Dezertőrvadászok. Igazoltatás, mint annyiszor. Most azonban a férfit váratlanul lefogják, és egy mikrobuszba tuszkolják, ahol már bilincsben üldögél néhány „vakációzó”. Heves szóváltás, hiába mondogatja az 53 éves, szívbeteg férfi, hogy nézzék a bumáskát, rajta az összes pecsét. Felmentése van, frontszolgálatra alkalmatlan. Sorozása a hátországba szól, rakéta támadás esetén segéderő a metróban.

Nem számít. Elhurcolják a helyi parancsnokságra, hosszas kihallgatás következik. Mit keres a magyar határon? Kik a kapcsolatai? Mire készül? Időközben megérkeznek a rokonok a magyar oldalról. A fiatalasszony, a szerencsétlenül járt ember lánya, összeomlott anyja helyett is áll a vártán. Telefonál, tárgyal, ügyvédet keres, akivel a hatóságok szóba állnak. Van már ügyvédjük Kijevben, Lvovban, régi barát révén Odesszában is. Rajtuk keresztül jut el egy beregszászi ukrán jurátushoz.

Sápítozik a prókátor, ajjaj, nagy a baj, nehéz ügy. A határvadászok parancsba kapják, hogy hány férfit kell beszolgáltatniuk. Ha aznap nincs meg a létszám, ugrott az eltávozás hétvégén, úgyhogy összefogdossák az utcán, akit érnek. A darabszámot teljesíteni kell.

Sopánkodik az ügyvéd, nem érti, hogy lehettek ilyen könnyelműek, hogy a magyar határnál találkoznak. Eddig is így volt? Csak legyint rá. Ez háború, hölgyeim, itt az se számít, hogy mi volt tegnap, nemhogy tavaly ilyenkor. Mi várható? Kóterbe rakják az embert, egy-két nap múlva, ha összeállt a transzport, kiképző táborba viszik a tornából és háborúból fölmentetteket. Hogy hova, az hadititok. Onnan nem sokra rá a frontra, ágyútölteléknek. Most épp ez a rend. Hogy holnap mi lesz? Azt csak akkor tudjuk meg, ha lesz holnap.

Végül, hosszas sóhajtozás közepette kiböki a lényeget. Tízezer euró. Ennyiért ki tudja hozni a pórul járt családfőt a fogdából. Félre ne értsék, ennek csak egy része az övé, a többi a megvesztegetéshez kell. Szeme se rebben senkinek, Ukrajnában boldog békeidőben se ment másképp, csak itt most háborús a tarifa, és emberélet a tét.

Tízezer euró? Ennyi a mesében sincs. A korábban tehetősnek számító család már mindent felélt vagy elhullajtott a túlélés kenőpénzeire. Különben is, a jogdoktor csak azt tudja garantálni, hogy kihozza az ügyfelet a börtönből. Azt nem, hogy másnap eljut az otthonáig.

Míg megy a huzakodás, emberünket a kapitányság pincéjében tömlöcbe vetik. A lánya férfiakat megszégyenítő szívóssággal küzd érte. Végül, minden kapcsolati tőkéjét mozgósítva talál egy középszintű potentátot, aki valamiért tartozik eggyel valakinek. Ennek a valakinek múlhatatlan szüksége van magyar honból valamire, amit majd a kijevi gyors kalauzával küldenek ki neki, a baksist a feladó állja.

A középszintű felhívja a dezertőrvadász kapitányt. Hogy mit mond neki, örök homály fedi. Két nap után az apát újabb kihallgatásra viszik. Leordítják a fejét, hogy ha huszonnégy órán belül nem jelentkezik Kijevben a nyomorult papírjaival, büntető században köt ki a fronton. Kilökik a kapun, elmehet. Addigra már a család romokban. Négyéves unokája a budai biztonságban két hét múlva is félóránként járkál a mosdóba, hogy szappannal megmossa a kezét.