Két test, egy lélek, mondogatták róluk nem titkolt irigységgel azok, akik a második, harmadik házasságukat koptatták.
Aznap reggel a gondolataik máshol jártak. Az aranylakodalmukra készülődtek, összejön a rokonság, aki csak tud, itt lesz messze földről is. Hirtelen sok lett a tennivaló. Péter kezében váratlanul megállt a kiskanál, amellyel minden alkalommal mézet csorgatott a fél zsömléjére. Felsőteste megmerevedett, kissé előre dőlt.
– Miért a tetejét adod nekem? – kérdezte szelíden.
Anna nem értette a kérdést. Fiatal koruk óta a férje ette a zsömle felső részét, ő pedig az alsót. Ez olyan egyértelmű volt, mint az óra járása.
– Hogyhogy miért? Mert ezt szereted.
– A tetejét? Sosem mondtam ilyet neked. Már gyerekkoromban is szívesebben ettem az alját.
Anna elképedt. A szó szoros értelmében megállt a kés a levegőben.
– Te? Az alját? – meredt a férjére. – Mióta együtt vagyunk, mindig a tetejét eszed. Sosem volt másképp.
– Persze, hogy nem, mert te kérés nélkül a felső részét adod.
– Ugyan már, Péter! Most akarod elhitetni velem, hogy évtizedek óta rád erőltetem?
– Azt nem mondtam, hogy erőlteted. Azért nem szóltam, mert tudom, hogy te is szívesebben eszed az alját. Mindegy, fejezzük be. Nem érdekes az egész.
– Hogyne lenne érdekes! – Anna most már felemelte a hangját. – Képes voltál ötven évig abban a tudatban tartani engem, hogy valójában másképp szereted. Nem érdekes, igaz? Ezt mondtad akkor is, mikor eléd álltam azzal, hogy mást szeretek, mert elhanyagolsz, nem figyelsz rám, csak magaddal törődsz. Nem érdekes. Ez jellemző rád!
– Nem így mondtam, csak te képtelen vagy pontosan idézni az embert. Mindig úgy forgatod a szót, ahogyan neked tetszik. Azt mondtam akkor, hogy hidd el, nem érdekes az egész, majd elmúlik. Nem fogunk egy kósza érzés miatt szétmenni.
– Kósza érzés? Lajos évekig járkált utánam, és te cinikus mosollyal tűrted. Ide is feljött nemegyszer, játszott Palikával, megittatok egy pohár bort, aztán elment. Én meg majd felrobbantam, hogy lehet ilyen pipogya alak a férjem. Ha akkor a sarkadra állsz…
– Akkor mi lett volna? Legfeljebb eldurvul minden, idővel kiköltözöl a cselédszobába, hogy itt már nem lehet élni se, a gyerekek szenvednek, és gyűlöletes légkörben nőnek fel.
– Mert így jobb volt, ugye?! Így mit láttak? A színlelést, a megjátszást, hogy semmi sem az, aminek látszik. Azt hiszed, nem tudták, hogy a mi híres mintacsaládunk egy nagy hazugság?
– Érdekes, nekem azóta se panaszkodott erről egyik se. Lajos úr pedig egy idő után eltakarodott az életünkből, szép csöndben visszaállt közöttünk minden. Nem jobb így?
– Dehogynem. Így a jó. Évtizedekig nyeltem a néma vádaskodást, a célzásokat, hogy bármiről van szó, jobb, ha befogom a számat. Nem tűnt fel, hogy alig múltam ötven, mikorra megőszültem, elhíztam, elengedtem mindent, amitől nőnek éreztem magam.
– Ugyan, anyád is korán őszült. Ez genetika.
– Genetika. Azt mondod, genetika? Hát akkor tudd meg, hogy Palika nem tőled van. Érted? Ezt is ki kellett mondani egyszer.
– Azt hitted, hogy nem tudom? Emlékszel, mikor kivették Pali manduláját, és a műtét előtt én mentem el a laborleletért? Ott volt a papíron feketén-fehéren, hogy a fiunk Rh pozitív. Én meg Rh negatív vagyok, ahogyan te is. Genetikailag lehetetlen. Két Rh negatív szülőnek nem lehet Rh pozitív gyereke. Így mondják hivatalosan: vércsoport alapján kizárható az apaság. Szóval tudtam mindent.
– És még erre se borítottál asztalt. Szépen hazajöttél, úgy tettél, mintha minden rendben volna. Látod, Péter, ez az én bajom veled. Mert ha akkor…
– Akkor mi lett volna, Anna? Szépen fölneveltük Palit, ahogyan a közös gyerekeket is. Lehet, hogy már régóta tudja, és mégis úgy tekint rám, mint a testvérei. Nem érted? Ez a fontos, semmi más.
Reggeliztek. Hangtalanul. Anna szokás szerint leszedte az asztalt. Péter föltette a kotyogót, jöhet a kávé.
– Köszönöm – szólalt meg Anna alig hallhatóan. – Azt azért tudd, hogy mindig is jobban szerettem a friss zsömle tetejét. Ezért adtam neked.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
|
