Felhevülten tervezgettek a vadonatúj, csak félig-meddig berendezett lakásban – Szilveszter szülei nagyobbik fiacskájuknak meg legjobb barátjának nagylelkűen kölcsönözték a kiváló szálláshelyet. Döntögették magukba a bemelegítőnek szánt badacsonyi szürkebarátot, Szilveszter a szóba jöhető műintézeteket vette sorra. Nem volt sok, igazából csak három jöhetett számításba, de a település egyetlen szállodájának étterme-presszója túl ódivatúnak-illedelmesnek találtatott, a Borharapó nevezetű igazi vidéki kocsmát meg a másnemű kilátások szempontjából nem lehetett biztatónak tartani. Maradt a Nyírfácska nevezetű intézmény, amely már eleve zenés-táncos presszónak hirdette magát, ráadásul mindez élő zenét – dob, zongora, gitár – jelentett, így minden szempontból teljességgel megfelelőnek tűnő, alkalmatos helynek számított.

A füst nem volt túl nagy, a kicsit rekedtes, de nem kellemetlen hang viszont mindent betöltött: „várhatsz rám, kedvesem, postakocsin érkezem…” Gábor egyből kiszúrta a lányokat a nem túl zsúfolt, hosszúkás, téglalap alakú helyiségben, az egymás mellett precízen sorakozó asztalkáknál. Vékonykább, törékenyebb, kicsit ábrándos tekintetű, meg a vidámabb-ducibb, élettelibb-hányavetibb másik. Merednek előre, bele a zenébe. „Kék ég alatt az erdőt járom, harsan a kürtszó messze távol, Hajt a lábam, reggel óta várok rád …Vágtat velünk a négy fehér ló, este vár egy jó fogadó… Whiskyt mérnek, vidám ének hangja szól… várhatsz rám, kedvesem, postakocsin érkezem…” Szilveszter rendelt, hátradőlt, szemét végigjártatta a félhomályba burkolt, elnyúló térségen – birtokát a tulajdonosa – az asztaloknál már kicsit távolabb is szinte csak a körvonalak rajzolódtak ki sejtelmesen, Gábor gyors kérdésére – „mikor táncolunk?” – könnyed, egyben komor ünnepélyességgel vágta oda, „majd a második kör után”.

A ducibb-vidámabb lányka persze hogy jóval beszédesebb volt társnőjénél, élénk természetességgel kezdett cseverészni, „ti földmérők vagytok?” kérdezte Gábortól, Szilveszter hónapokig emlegette, hogy hát igen, a kisvárosban, ha sohasem látott, feltűnően ismeretlen fiatalemberek tűnnek föl, azok csak földmérők lehetnek, napközben mindenfelé bóklásznak azokkal a hosszú mércékkel, jegyzetelnek, jönnek-mennek, kicsit titokzatosak, kicsit megközelíthetetlennek látszók, kicsit orrukat fenn hordók, hát igen, földmérők, csakis azok, semmi más.

A szünet szokatlan csendjében üldögélve egyszerűen nem lehetett elkerülni, hogy a törékenyebb lány távolba révedő tekintetéről és szép zöld mandulaszemeinek szinte világító visszfényéről ne essék szó, Gábor kezdeményezte, de Szilveszter azonnal lecsapott partnernőjének csendes-merengő lényére és persze a duci Zsuzsónál jóval halkabb-szűkszavúbb megnyilvánulásaira, szándékoltan enyhe helybéli nyelvjárásban énekelni kezdte neki az Omega-dalt hogy ,,légy vidaam, énekelj, baarki szól, így felelj, minden ember, ó csák egyszer fiátál”. Vali csak szótlan, halovány-szomorkás mosolygásfélével hallgatta, kissé félrebillent fejjel, igaz, a korábbiaknál tán valamicskével elragadtatottabb pillantásokkal. Egyre hangosabbak, még a lányok is jóval élénkebbek lettek, már vagy negyedszer fordult a rezzenéstelen arcú, korán kopaszodó pincér a nagy fémtálcával, rakosgatta le-föl a tele meg az üres boros meg hubis poharakat, a lányok a sós mogyoróból is sűrűn csipegettek, tánc közben Gábor észrevette, ducis karakteréhez képest Zsuzsó milyen frissen és mennyire jó ritmusérzékkel fordul-pörög, simulni is úgy és annyira, amennyire kell és kéne. Vali tartózkodóbb-finomabb ugyan, de némi jótékony – fatalista? – belemenősséggel, afféle férfit-üdítő „utánam az özönvíz, hát hadd legyen”-attitűddel talán, de mind odaadóbban ropja a gyorsakat és lépegeti a lassúkat. A zene, állapította meg magában Gábor, a vidéki kisváros arányaihoz, valamint a hely általános és közönségszínvonalához képest kimondottan igényes-nívós, „a lassúkat különösen jól nyomják”, villant át rajta, nem jutván eszébe, hogy az elégedett megállapításban biza mennyire jótékony szerepe lehet az elfogyasztott, lassanként tekintélyesnek nevezhető alkoholmennyiségnek is. Akárcsak nemsokára a Nyírfácska előtti drámai jelenetben: „lányok, tudtok ti rántottát csinálni?”, kérdezte váratlanul Szilveszter, amint kiléptek a néptelen, langyos-szélcsendes éjszakába.

A szinte még festékszagú, a legszükségesebb bútorokkal és ragyogó konyhával felszerelt lakásban nemcsak a rántotta készült el, de mindkét szobában a patyolat ágyneműk is szolgálatkészen vártak. Mielőtt elvonultak volna, Gábor még látta, hogy Szilveszter az egyetemről mennyire ismerős nekibuzdult elmélyültséggel magyaráz Valinak, aki – úgy tetszett hirtelen – mintha eltorzultabb arccal, szorongva-nekikeseredve meredne maga elé, csak ímmel-ámmal figyelve a fiú mind nekihevültebb mondataira –, közben Zsuzsó egyre gátlástalanabb és gyerekesebb-felszabadultabb lett, meg-meghúzta a borosüveget és még többet vihogott, de mind gátlástalanabbul simulón és engedékenyen, Gábor már teljesen biztos lehetett benne, hogy minden rendben lesz, túláradó, lelkes örömmel kacsinthatott Szilveszter felé, mikor kezdtek átcihelődni a másik szobába.

A lányok már korán elmentek, nyolc éppen csak elmúlt, már a konyhai hűvös rántottaszag-maradékban ültek, Szilveszter fura módon már a délutáni programjavaslatot ismertette: ebéd után bevásárolunk, aztán bemegyünk hozzájuk. A lányok a helyi ótépében dolgoztak, ez még a presszóban kiderült, Gábor csodálkozva nézte barátját: szokatlan, egészen érthetetlenül különleges ünnepélyességgel részletezte a teendőket, virág kell, bonbon meg még valami speciális kedveskedésféle, ezt majd még kitaláljuk. Komoly volt és eltökélt, Gábor könnyed hülyéskedésére – „mint a régimódi gavallérok, nemdebár, kegyelmes uram” – csak futólag legyintett, maga elé meredt, mint akinek valami nyomja a szívét, de csak jóval később a pár órás pótalvás után, ebéd előtt kezdett el mesélni. Valit még érettségi előtt valahol a városka szélén megerőszakolták, hárman voltak, zokogva mondta el, hogy persze nem volt azóta senkivel, soha életében nem fogja elfelejteni az egészet, Gábor döbbenten hallgatott, Szilveszter hangja egyre síribb lett, észre sem vették, már a harmadik kör cseresznyénél tartottak, szorították az aprócska poharakat, végül Szilveszter sóhaja töltött be mindent, hátha lehet ez másmilyen is, lehelte halkan, elfojtva egy becézésszerű, gyöngédebb névfoszlányt, tovább mormogva valamit, kissé elégedettebben, na gyerünk vásárolni, fejezte be gyorsan.

Az ótépében kevesen voltak ezen a kora délutánon, Zsuzsó figurája már messziről föltűnt, Szilveszter éppen csak odabólintott, sebesen vette az irányt az ablaksor vége felé, ahol Valit vélte tudni. Később Zsuzsó is odakeveredett valahogyan, ők lábukat váltogatva álldogáltak, a lányok szorongatták a dobozokat meg a virágot, hol bentről, hol kintről pillantottak rájuk, végigmérték négyüket, nincs túl sok időnk, súgta figyelmeztetően Vali. Mosolygós szemmel, finom alakjának méltóságosnak tűnő mozgásával mintha valahonnan a városka környéki dombok közül termett volna itt, úgy lehet, az erdők mélyéből, ahol talán titokzatos tündérek meg mindenre kapható, gonosz manók tanyáznak. Most már mindkét lány sürgetőbben nézett rájuk, észre kellett venni, bizony itt az elköszönés ideje. Előbb tétova, aztán egyre sebesebb léptekkel indultak kifelé, a bejárat előtt, a lépcsőnél, úgy lehet, egy pillanatra talán vissza kellett volna fordulni, de ez valahogy egyikőjüknek sem jutott eszébe.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)