Tulajdonképpen mindig a legjobb korban vagyunk, hol a házassághoz, hol a gyermekvállaláshoz, egyetemi tanulmányokhoz, munkavégzéshez. Én is a legjobb korban vagyok, majd mindjárt meglátják. De előbb még ezt elmesélem:

– Hát akkor most operálunk! – mondja a műtősfiúnak az őszülő hajú orvos. És ez a mondat még legalább egyszer elhangzik, miközben a lámpákkal tesznek-vesznek, rendezkednek.

Nem lenne ezzel semmi gond, ha nem én lennék a páciens. És ha én műtétre jelentkeztem volna be ide, nem csak úgy ambulánsan, azért hogy kapjak egy szurit a csípőízületembe, mely sajnos – hajlott koromra való tekintettel –, elkopott.

Már kaptam ilyesmit – hialuronsavnak hívják –, ez az az izé, ami az ízületi tokban van, a két csont között, olyasmi, mint az autóknál a kenőolaj, hehehe, magyarázta nekem kuncogva egy másik doki, még évekkel ezelőtt.

– Mondjuk, magának már teljesen fölösleges – mondta ez a mostani –, de ha ragaszkodik hozzá...

Ragaszkodom. Ragaszkodtam. Injekciót akarok, és nem műtétet. Arról nem beszélve, hogy várólista van, legkorábban 2027 végére... Vagy azonnal, potom három és fél milláért. Kinek van ennyi pénze?

Ezért inkább itt fekszem, fölöttem már ég az a borzasztó fényű lámpa, amit a vészhelyzetből és sok más operálós filmből már mindenki nagyon jól ismer.

– Operálunk, hehe, operálunk.

Na, most akkor ez egy szervkereskedő maffia, te jó Isten, kiknek a kezébe kerültem, most fogják kikapni a vesémet, a májam, a szívem, jaj, jaj! Gyanakodni kellett volna, kérlek szépen, mondok magamnak, gyanakodni, hiszen a korábbi alkalmakkor csak a dokival találkoztam, ezúttal viszont egy egész sereg személyzet sürgölődik körülöttem. Egy csinos fiatal lány még arra is megkért, hogy vegyem le az alsónadrágom, miután bekísért engem egyágyas kis szobácskába, majd magamra hagyott. Már ez sem tetszett nekem. Elgondolkoztam. Az az idő már régen elmúlt, amikor csinos, fiatal lányok levetették velem a gatyámat, de ha most mégis ezt kéri tőlem az ifjú hölgy, akkor miért megy el?

Nem töprenghettem sokáig a rejtélyen, mert mindjárt megjelent egy műtősfiú. Keresztnevemen szólított, és őt nem az öltözködésem érdekelte, hanem, hogy üljek bele a kerekesszékbe, azon fog engem betolni...

Mondtam, roppant kedves, tudok én járni magam is, bár ami azt illeti, így gatya nélkül nem lehetek túl szép látvány, de ő határozott volt, s én hamar beláttam, hogy ez nem az a helyzet, amikor ellenvetéseket lehet tenni.

És most fekszem a műtőlámpa alatt, és képzeletemben a szomszéd szobában már délszláv maffiózók dörzsölik a markukat, és készítik a hűtőtáskát, amibe a szerveim kerülnek bele, melyeket majd vastag dollár ezresekért ültetnek nyamvadt thaiföldi milliárdosok puhány testébe...

Nem oda Buda, gondolom, és vakmerően és merészen, akár egy halálra szánt walesi bárd megkérdezem:

– Kedves doktor úr, ugye injekciót kapok most?

– Mégis mit várt? Mondtam én mást? – dörren rám az őszülő halánték.

– Jaj, dehogy. Biztosan félreértettem.

Orvosokkal nem szabad vitatkozni, ezt már régóta tudom, még az ellenvetés sem sül el jól általában, azt is be kell csomagolni valamiféle szép, udvarias köntösbe, kicifrázni, akárcsak az egykori török követ, aki mindig Ádámtól és Évától kezdte, ha magas rangú efendivel hozta őt össze a küldetés és a jószerencse.

Tehát nem vágják ki a vesémet, állapítom meg. Azért csak elmormolok magamban egy miatyánkot.

Közben a doki szúr. Át kell böknie az ízületi tokot, ez nem túl fájdalmas, habár kellemetlen. Utána nyomja be azt a négy köbcentit, amitől egy fél évig olyan virgonc leszek, mint újkoromban.

Kérdezi, hogy fáj-e.

– Nyomja csak nyugodtan – biztatom vidáman, és megkönnyebbülve, hogy mégsem operál.

– Van otthon fájdalomcsillapító? – kérdi gondterhelt arccal, mikor végez.

– Cataflam – felelem, de nem egészen értem, mire gondol, hiszen máskor sem kellett...

– Hány milligrammos?

– Ötven.

Megelégedetten bólint.

Műtősfiú visszatol, műtőslánynak se híre, se hamva, magányosan öltözködöm.

Jöhet a fizetés. No, igen a hialuronsavat állami doki is beadja, de a cucc árát ott is le kell perkálni, azt nem állja a társadalombiztosítás. Ráadásul, hogy mikor jut az ember egy ilyen állami kezeléshez, azt a Jóisten se tudja. Egyszóval, úgy véltem, nekem megéri az a plusz harminc rongy, ha gyorsan túlesek a procedúrán. Ám ekkor érkezik a feketeleves, vagyis az a bizonyos feketekávé, amit Török Bálinttal megitatott Szulejmán szultán, mielőtt elhurcolta Budáról, hogy a Héttoronyba zárja.

Dupla annyiba kerül a kezelés.

– De hát miért? – hápogok.

A pénztáros lány a vállát vonogatja. Én meg a számlát silabizálom. És olvasom, hogy műtéti körülmények között történt a beavatkozás.
A francba. Ezért kellett a műtősfiú, meg a kísérgető leányka. Nagy volt a körítés.

No, de sebaj, ha ez eltart fél évig, vagy még tovább is! Hogy ne fájjon, és ne is kopjon tovább.

Otthon viszont mégiscsak fájni kezd. Igaz, egy ilyen kombót (ezúttal szteroiddal volt a hialuronsav megspékelve) még nem kaptam korábban, de hát hogy ennyire fájjon...

Egy szónak is száz a vége: három fájdalomcsillapító is kellett azon az estén és a rá következő éjszakán.

Mindegy, a szuri azért használ, kevésbé fáj ott oldalt, a járás is könnyebb. Van egy időpontom viszont a helyi szakrendelőbe, oda is elviszem a legújabb röntgenleletem.

– Uram, ön a legjobb korban van – jelenti ki vidáman az orvos.

– Már mihez, tessék mondani? – dörmögök értetlenül.

– Hogy kapjon egy szép csípőprotézist!

– És az miért a legjobb kor? – értetlenkedek tovább.

– Hány éves maga? – kérdez vissza ő.

– Hatvannyolc.

– Na látja! Akkor magának már nem kell cserélni. Ezek a mai protézisek már huszonöt évet is kibírnak. És tudja maga, milyen borzasztó egy protéziscsere? Ott, ahol már egyszer műtve volt, megint fel kell vágni! Nyekk! (Mutatja a kezével.) Húzni az izmokat! Puff! Egy óráig is eltarthat, míg csak odaérnek! És akkor kezdenek csak cserélni. Nem, nem, kedves úr, maga a legjobb korban van ehhez a műtéthez, nekem elhiheti. Különben is ez ma már rutinműtét. Van olyan kórház, ahol naponta harmincat is elvégeznek.

Nem nyugtatott meg. Mert lehet, hogy nekik rutin, de nekem ez lesz az első! És mi van, ha túlélem mégis a huszonöt éves szavatosságot?

– Addigra a hamut is mamunak mondja – teszi hozzá az orvos, de már csak az én képzeletemben. – Örülni fog, mert akkor már minden nap ajándék lesz!

Én mindenesetre megvárom.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán, Copilot