A szobatárs az ablak felőli ágy szélén ült középen, elmélyülten olvasott egy könyvet, nem is érezte jelenlétét, amikor megállt az ajtóban.

Ez a tulajdonsága, amit András a szobába lépés pillanatától tévesen, valamiféle közönynek, egyenesen udvariatlanságnak tartott, a későbbiekben is hozzátartozott viselkedéséhez. Már a második napon nyilvánvalóvá vált, hogy szobatársa befelé forduló természet, keveset beszél és nagyokat hallgat. A Jászságból érkezett, Jászkisérről, idős szülőkkel a háta mögött, egyedüli gyerekként. Kicsi, aprótermetű ember volt Feri, magyar-népművelés szakos, de mint később kiderült, a film, a filmkészítés érdekelte igazán. Apónak hívták a kollégiumban, mert valóban volt benne valami öregemberes, „após”, komor járású, mintha évekkel, talán évtizedekkel lett volna idősebb korosztályánál. Távol állt tőle a diákos frissesség. Talán, mert magányosan, baráti közösséget nélkülözve nőtt fel, olyan szülők gyermekeként, akik maguk is későn találtak egymásra.

Egyszer elmesélte egy otthon töltött délután történetét. Anyai nagyapját látogatta meg, akivel ritkábban találkozott, mert egyedül élt kint a faluszélen. Ültek a pléhasztal mellett a lugas alatt, nagyapja saját termelésű borát állította az asztalra, megtöltötte a poharakat, ittak egy kortyot, és hallgattak. Így telt el a délután. Valószínűleg nagyon hasonlítottak egymásra, előre tudták a kérdésekre adott válaszokat, kerülték az üres szószaporítást. Felemelték nagyritkán a borospoharakat, egymásra néztek, és tovább hallgattak.

Két év alatt, amíg együtt laktak, alkalma nyílt megismerni szobatársát. Feri nehezen beszélt, sokszor darabosan, aztán gyors, nagy tempóra váltott, mintha a hallgatás közötti szüneteket akarta volna hirtelen kitölteni. Ezért is volt meglepő, amikor még ugyanabban az évben egy április végi napon közölte Andrással, hogy felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára. A főiskolán Makk Károly osztályába került. Beadott forgatókönyvét elfogadták, vizsgafeladata épp az egyik jelenet megrendezése volt. Elmondása szerint osztályfőnöke mindvégig ott állt a háta mögött, és hevesen bíztatta: – Zana, Zana, instrukciót!

Feri azonban semmi használható instrukcióval nem szolgált, magára hagyta színészeit, úgy gondolta, a főiskolások megoldják a szerepüket. Tévedett. Instrukció hiányában a rendezésében elképzelt Trisztán és Izolda újkori történetének forgatása leállt, filmkockái egységes műalkotássá soha nem szervesültek, esélyt sem kapott a folytatásra. Épp hogy betette a lábát álmai fellegvárába, máris megváltak tőle. Napokig tartó hallgatásba burkolózott, mozdulatlan arccal ült ágya szélén, mint egy Buddha-szobor.

Ha volt a kollégiumban két ellentétes habitusú, más irányultságú, a jelenségeket legtöbbször szögesen másként értelmező ember, ők azok voltak. Andrást valószínűleg épp ez a különbözőség fogta meg, maga a jelenség, az ember, akivel odáig még nem találkozott.

Feri szülei idős korukban trafikot üzemeltettek Jászkiséren. Lépésük kétségkívül vállalkozó természetükről tett bizonyságot. Fiuk nem örökölte ezt a rugalmasságot. Otthoni útjairól rendszerint csokit, nápolyit hozott szüleitől. – András mester – így hívta szobatársát.– Egy kis trafikáru.
A gesztus mindig melegséggel töltötte el Andrást. Gyakran vitatkoztak, néha semmiségeken. Egy ilyen vita során, Andrásnak sürgős dolga akadt, megszakítva a beszélgetést, vette a kabátját és indulni készült. Feri a szó szoros értemében lemásolta szobatársa mozdulatát. Öltözködni kezdett, magára húzta kabátját, nyaka köré tekerte a sálját, aztán elindultak a kollégium folyosóján, le a lépcsőn, egészen a Móricz Zsigmond körtérig. És Feriben ott, már lent a nyüzsgő járdaszélen tudatosult, hogy neki tulajdonképpen semmi keresni valója a körtéren. Egyáltalán nem érzékelte, hogy a szobában megkezdett beszélgetés a vita sodrában közben helyszínt váltott, és egészen más környezetben folytatódott. Rövid magyarázkodás után visszatért a kollégiumba. A fiúszárnyon jóindulatú, elnéző mosollyal vették tudomásul jelenlétét, csodabogárként kezelték, akiből minden évfolyamban akad egy-egy.

1978-ban egy téli délután, amikor Feri már elhagyta a kollégiumot és a KISTEXT-ben dolgozott, mint népművelő, András meglátogatta a munkahelyén. A Kispesti Textilgyár egy eldugott, barátságtalan szobájában kapott íróasztalt, s itt ténykedett, mint a gyár közművelődési előadója. Szürke, unalmas munka volt. Azon az estébe hulló délutánon döntötték el, hogy elmennek Párizsba.

Hogy kinek jutott eszébe először ez az ötlet, ma már nehéz lenne kideríteni, de mindkettejük élményt nyújtó könyve volt Kassáknak az Egy ember élete című műve, a franciaországi út, 1909-ben, amikor a költő gyalog jutott el Párizsba. Az elhatározást néhány hónap múlva tett követte, és ugyanez év június 28-án megindult velük a vonat Franciaország felé. Budapest – Bécs – Innsbruck – Stuttgart – Strasbourg – Párizs, ez volt az útvonal. Hihetetlen, de három hetes útjukat, beleértve a szállást, az étkezést, a múzeumok látogatását fejenként tízezer forintból hozták ki. Ez persze csak utólag tűnik hihetetlennek, kettejük akkori, csaknem öt havi fizetése ment rá erre a vállalkozásra.

Ferivel jó volt utazni. Épp az akkurátussága, a minden eshetőséget számba vevő mérlegelése, mely csak vállalkozásuk elején tűnt fárasztónak, tette biztonságossá útjukat. András még indulásuk előtt úgy gondolta, hogy ő irányítja majd a történteket, ő hozza meg az előre nem várt helyzetekben a helyes döntést, nem a „tutyimutyi” Feri, ahogy szobatársát a KISTEXT takarítónője egy alkalommal barátja háta mögött illette. A vonat fülkéjében, a térdén tartott térképet szemlélve, Feri már előre tudta, hogy Bécsben, Innsbruckban, és a további nagyvárosokban, melyik közeli „Jugendherbergét” érdemes felkeresni. Mert útjukat ezekben a nagy és gazdag történelmi múlttal rendelkező nagyvárosokban megszakították, mint a régi peregrinusok, és csak a következő napon indultak tovább. És ezek az olcsó vaságyas ifjúsági szállások bizony nagyon kisegítették őket, igaz, csak a legalapvetőbb feltételeket biztosították. A portán másnap megkapták útlevelüket, a szállásdíjat még előző nap lerendezték, és így övék volt a reggel, meg a délelőtt, meg a délután egy része, amikor is ugyanazon a vasútvonalon továbbindultak újabb nagyvárosok felé. Kivétel talán az innsbrucki ifjúsági szállás volt, mely zavartalannak ígérkezett az első órákban, de aztán éjfél körül mégis történt valami. Ezen az estén későn érkeztek, a bejelentkezéskor megkapták a szobaszám mellé az ágyszámot is, és igyekeztek minél előbb megtalálni helyüket. A szobában már leoltották a villanyt, egyedül kintről szűrődött be némi fény, telt volt a terem, horkolások itt-ott, hamar ágyba bújtak. Éjfél felé megrázták vállukat, két szakállas megtermett arab fiú indulatosan afelől érdeklődött, hogy mit keresnek az ő ágyúkban. Ujjaik közt a felmutatott tiketten ugyanaz a szoba- és ágyszám szerepelt, mint az övéken. Hiába próbálták megmagyarázni félálomban, hogy valószínűleg a recepción történt a keveredés, az igazukat egyre hangosabban és ellenségesebben bizonygató szakállas fiúk győztek, el kellett hagyniuk ágyaikat. Fogták cókmókjukat, és a gyér világosságban a folyosó végén felmentek a következő emeletre. Meglepetésükre az emeleti folyosó fényárban úszott, az egyik ajtó mögül női visongás és nevetés hallatszott, aztán kicsapódott az ajtó, s a gőzölgő helyiségből nyolc-tíz fiatal lány csattogott ki fürdőpapucsban, vizes hajjal, falatnyi fehér bugyiban. Mindössze egy törölköző fedte a vállukat. A következő ajtóban már el is tűntek, hallották a kulcs fordulását a zárban, esélyük sem volt a közeledésre. Később sokszor eszükbe jutott ez a jelenet. Az a szoba, melynek óvatosan lenyomták kilincsét, teljesen üres volt. Reggelig mélyen és háborítatlanul aludtak. Feri a tetszhalottak mozdulatlanságával pihent.

Szobatársai közül az öt év alatt senkit nem látott úgy aludni, mint Ferit. Amikor a kéthetente esedékes ágyneműcserére vonultak le az épület alagsorába a kollégisták, Káldi Ilonka néni, aki portás is volt, mindig hitetlenkedve vette át Feri kezéből az összehajtott ágyneműt. A lepedő ugyanis csaknem ránctalanul, éleit jól kivehetőn megtartva került a szennyes közé, mintha nem is aludtak volna rajta. Olyan szempillantás alatt adta át magát az álomtalan, mély alvásnak, hogy reggelig meg sem mozdult, nem váltott testpozíciót.

Párizsban a Napóleon rendelete nyomán épült Rue de Rivoli egyik kis mellékutcájában laktak, a Szent Anna Hotelben. A hotel olcsó volt, nyikorgó falépcsőkkel, egy tetőtéri szoba lett az otthonuk. A reggelit a recepció mellett kialakított helyiségben fogyasztották el, ahol egy szenegáli fiú és egy csinos marokkói gesztenyebarna lány gondoskodott kiszolgálásukról. A bagett vajjal és lekvárral megkenve, s a nagy adag tejeskávé délig kitartott. Reggeli után birtokba vették a várost, metróra spórolási megfontolásból sosem szálltak, átlagban napi húsz kilométert gyalogoltak. Az Eiffel toronynak ugyan csak a második emeletéről pásztázták végig a pazar panorámát, a harmadik emeletre való feljutásért már fizetni kellett, de a Louvre hatalmas termeit kétszer is meglátogatták.

A pezsgő forgatagú Quartier Latin keskeny középkori utcájában minden délben megvették a kopasz, nagytestű árustól a ropogós húsos, méretes croissant, mely elégségesnek bizonyult vacsoráig. Szívósak voltak, fiatalok, s amikor valamelyikük azzal próbálta padra rogyott társát új erőre serkenteni, hogy a gyaloglást Kassák is kibírta, mégpedig otthonról, a másik rögtön közbevetette, „de össze is esett Párizs kapujában”. S ez így volt igaz, megírja Kassák.

Ferire mindig, mindenben lehetett számítani. A nyolcvanas évek elején szomszédok lettek egy akkor még eléggé lepukkant környéken. András a Diószegi Sámuel utcában lakott egy négyemeletes szoba-konyhás, kinti WC-és lakásban, Feri tőle 200 méterre a Rozgonyi utcában. Egymás pincéjét lomtalanították, segédkeztek a másik beköltözésénél. Andrásnak sikerült másfél év után dobbantania, de Feri maradt.

2019-ben találkoztak személyesen utoljára. Feri otthonról jött, Jászkisérről, akkorra már rég kihalt, gazdátlan volt a szülői ház. Állig gombolt dzsekiben, szipogva érkezett a találka színhelyére a nyári melegben, megfázott odahaza a nyirkos lakásban, de jó kedve volt.

Ezután hetekig nem jelentkezett, aztán egy szokatlanul kései órában felhívta Andrást. Elmondta, hogy orvosi vizsgálaton esett át, és daganatot találtak a gyomrában. Jóindulatú – mondta, de még várnia kell a szövetminta megerősítésére. Néhány nap múlva ismét csengett a telefon. Hangja ezúttal fátyolosabb volt a szokásosnál, körülményesen fogalmazott: a daganat rosszindulatú, be kell feküdnie a kórházba, valószínűleg műteni fogják. – Évtizedekig nem volt semmi bajom.

Telt az idő, Feri nem jelentkezett, hiába kereste telefonon András, szobatársa egyedül élt, nem tudott állapota felől érdeklődni senkitől, és nem tudta azt sem, melyik kórházban fekszik. Újabb idő telt el, ezúttal rövidebb, amikor a vonal végén meghallotta Feri erőtlen hangját. Megműtötték, a daganat rosszindulatú volt, egyelőre jól van, de orvosa egy újabb beavatkozást helyezett kilátásba. Unokaöccse és annak felesége gondoskodik róla. Naponta feljárnak hozzá.

Mikor András szóba hozta, hogy szívesen meglátogatná, mereven elzárkózott: „tudod a gyógyszerek, az orvosságok, tele van velük a lakás”, és a volt szobatárs nagyon jól tudta, hogy miről beszél Feri. Aztán egy délután, hogy András többször is sikertelenül kereste telefonon, elment a Rozgonyi utcai házhoz. Régen járt ezen a környéken, sok minden megváltozott, a Közszolgálati Egyetem tömbje, az Orczy-kert, a szépen kialakított tópart újonnan érintette. A Diószegi Sámuel utca kopott volt, épp olyan kopott, mint amikor ott élt, és a szomszédos Rozgonyi utca se mutatta a változás jeleit. A kaputelefon fémkeretében nem találta Zana Feri nevét.

Mindezt szerette volna elmondani azon a szokásos, évente megrendezett február eleji összejövetelen, melyen az Eötvös Kollégium megközelítően egy évfolyamba tartozó tagjai találkoztak az öreg épület falai között. Korábban, az ilyen találkozások elején, a sűrűsödő csöndben mindig elhangzottak az alma materből immár örök időkre távozók nevei, de azon a délután már annyi halottról kellett volna említést tenni, annyian potyogtak ki a régismert kollégisták sorából, hogy a lista számbavétele ezúttal elmaradt.

 

Nyitókép: A régi Párizs az Eiffel toronnyal. Fotó: Fortepan/fotó adományozó: Mezey András