De előbb el kell mesélnem sok mindent. Ja, hogy honnan jött a kanapé? Hát megnéztem azt a filmet. Fönt van a Videán. Ő nem tudta, hogy ezt nézem. Ha tudta volna… De mindegy is. A film hátborzongató volt, de az a nő bolond. Akit Catherine Deneuve alakított. Én nem vagyok bolond. Csak szűz. Huszonkilenc évesen. De a hajam… nos a hajam egészen olyan, mint az övé. Szőke és hosszú. És enyhén hullámos. Csak nem vagyok bolond.
A dolog ott kezdődött, amikor apám meghalt. Én kilencéves voltam akkor, vagyis az egész pont húsz éve történt. És gyorsan, borzasztóan gyorsan. Előző nap még a vidámparkban voltunk, rettenetesen sokat nevettünk. És hajnaltájt apát megütötte a guta. Legalábbis ezt mesélték.

Ketten maradtunk vele, akit nem szívesen nevezek anyámnak. Tudom is, hogy miért: mert az anyját nem öli meg az ember. Miért, az apját igen, horgad fel bennem azonnal egy másik kérdés, hogy majdnem felnevetek útközben. Tudniillik megyek az utcán, mert most éppen halaszthatatlanul sürgős dolgom van. Máskülönben nem szeretek kijárni. Legszívesebben itthon ülnék egész nap, de ezúttal fel kell adnom a postán egy hivatalos levelet, a hagyatékkal kapcsolatban. Igen, a nagyszüleim szintén meghaltak. Az apai nagyszüleim, azok, akik egész életükben munka után szaladgáltak, akár a mérgezett egerek. Nem sok maradt utánuk, de valami kevés mégis. Egerek, akár egy másik régi filmben: Algernon és társai a labirintusban. Akaratlanul is elmosolyodom a gondolatra. Hopp, vigyázni kell, az a srác visszamosolygott. Azt hiszi, neki szólt a vigyorom, nem a mérgezett egereknek. Gyorsan felkapom a napszemüvegem, és vadul kilépek. Remélem, nem követ.

Csak a postán, a sorállás közben érzem, hogy valaki hátulról hozzám simul. Felháborodottan odébb lépek, nem jön utánam. Mennék máris egy másik ablakhoz, de a hátam mögül sikoltozást hallok, csörtetést. Két biztonsági őr rohan be, kétfelől felnyalábolják a tagot, aki az utcán rám mosolygott, és egészen idáig követett. Elégedett és egyben ütődött vigyor az arcán. A slicce nyitva.

No, igen, anyám persze, hogy megtudta! Én vörös voltam a szégyentől, ő pedig örült.

– Láthatod te is, hogy kellesz a fiúknak, kár bezárkóznod itthon, társaságba kellene menned, diszkóba vagy egy munkahely, az is jót tenne, emberek közt lennél, nem csak a két fal között, magányosan, nem csak engem látnál mindig, az én beszédem hallgatnád, én már nem is vagyok olyan érdekes neked, mint a te korosztályod, és el is költözhetnél, önálló életet élhetnél, egy csomó mindent neked kellene elintézned, magadért lennél felelős, kitágulna a világ.

Úgy néztem rá, úgy… amilyen csúnyán csak lehet.

– Jól van, jól, én csak segíteni akarok. Tudom, ma divatos a mamahotel, jó itthon, nekem is jó, mert nem vagyok egyedül, de akkor is… Jó, jó, nem mondok semmit, add ide a nadrágod, majd kimosom.

– Nem!

Akkorát üvöltöttem, hogy a falakon át minden szomszéd meghallotta. De azok akkor sem mozdulnának, ha villám csapna a házba.

– Te akarod kimosni?

Hogy lehet ilyen kedvesen és szelíden válaszolgatni? Mikor én a képébe üvöltök? A pofájába. Nem lehet semmivel kihozni a sodrából?

– Én.

Aznap már nem beszéltünk többet.

„Filmekről, no igen, filmekről írhatnál néha, de nem kell hosszan.”

Richivel csetelünk, ő egy online magazin szerkesztője, kultúrrovat, kis helyet foglal el a nagy egészben.

„Mégis mennyi? – kérdem. – Hány karakter?”

„Max ezer” – jön a válasz.

„Az semmi!” – kiáltok fel az írásban, kár, hogy nem hallani.

„Próbáld csak meg. Menni fog!”

És egy két lábon integető macskát küld biztatásképpen. Meg szívecskéket. A franc egye meg.

Így hát filmeket nézek otthon reggelente. Ő meg kukucskál. Nem látom, de hallom, ahogy szöszmötöl a szomszéd szobában. Porszívózik. Előtte bekopog, és megkérdi, hogy zavar-e a porszívó hangja.

Vagy mintegy véletlenül beleütközik az ajtóba. Belebotlik a kislábujja. Sziszeg. Jajgat. Megkérdi, mit szeretnék a boltból. Mert most mindjárt odamegy A Lidlbe.

– Filmet nézek! – mordulok kifelé a barlangomból.

– Attól még válaszolhatsz. Meg is állíthatod. Egyáltalán, miért nézel filmet te már kora reggel?

– Nincs korán. És majd írok róla.

– Ja, az más. Annak a… magazinnak?

– Annak.

Azért csak ellettünk volna. Valahogy. Egy napon viszont mély hangok szűrődnek be a barlangba. Férfihang. Ő meg csivitel. Sosem hallottam még ezt a hangját. Mintha nem is ő lenne, hanem egy másik. Egy nő. Egy nő, akinek udvarolnak.

– Barbara! Gyere ki egy pillanatra, szeretnélek bemutatni.

– Nem érek rá.

– De mégis. Egy másodperced csak van.

Könyörög. Már majdnem megadom magam, amikor megszólal a pasas.

– Hagyja, kedves Erzsi, biztosan elfoglalt. Majd legközelebb megismerkedünk.

Nem lesz legközelebb! Legszívesebben ezt kiáltanám, üvölteném a pofájukba. Mert már nem is én vagyok itt, még csak nem is egy medve lakik ebben a barlangban, hanem egy…

– Barbara vagyok. Ludwig Barbara.

– Ó, nem is mondta Erzsi, hogy ilyen szép lánya van! Forgách Károly, tisztelettel. Céhával.

– Ezt nem értem – billentem félre a fejem, hogy meglebben a hajam. Tudom, hogy ez a mozdulat tetszik a férfiaknak, és ezért most dühös vagyok magamra. Hogy megtettem.

– A vezetéknevem végén nem csé betűt írunk, hanem cét és hát – magyarázza, miközben a kezemet szorongatja.

Na, és akkor mi van, kiáltaná valamelyik barlanglakó, de én csak ennyit mondok kimérten:

– Nem mindegy, hogyan írjuk?

– Nem, mert Károly felmenői között grófok is voltak. Ezért írjuk így – csivitel ő, akit nem szívesen hívok anyámnak.

– Nem tűnik arisztokratának – jegyzem meg, és kirántom a kezemet Károlyéból.

– Majd megbékél – hallom a mély hangot odabentről. Mert faképnél hagytam őket.

Éjjel nézem a filmet. A szőke nőről. A szőke nővérének a pasija otthagyta a fogkeféjét meg a borotváját a fürdőszobájukban. A szőke nő meg véletlenül a pacák fogkeféjével mosta meg a fogát, s mikor ráeszmélt, hogy ez nem az ő fogkeféje, hát fél órán keresztül öblögetett. Meg köpködött. Aztán otthagyták az üres lakásban. És akkor jött be az a férfi, akit megölt. Majd beszögezte az ajtót. S jött valami pénzbeszedő, és meg akarta erőszakolni. És akkor ő a borotvával…

Nem sokat aludtam az éjjel. A szőke nő sem aludt. Egyedül ténfergett éjnek idején a folyosón, és kezek nyúltak ki utána. Férfiak keze, akik meg akarták őt ragadni. Ezalatt két hulla bűzölgött. Az egyik a kádban, a másik valahol az ágy alatt. A kanapé mögött. Bolond ez a nő. Őt találták meg a kanapé mögött? Vagy a hullát? Mindegy is. A rendezőről is olvastam. Kibelezték a feleségét… Ez már egy kicsit sok nekem.

De legalább a Forgách elment a céhával.

Ő pedig, aki mostanában úgy visong, mintha újból bakfis lenne – hogy hol olvastam ezt a szót, magam is meglepődöm, mik jutnak eszembe! – szóval ő meg elment a Lidlbe vásárolni. Vagy a Sparba. Végül is mindegy. Kicsit nyugi van. Üres a kégli. És akkor látom meg a fürdőben a fogkefét. És mellette egy hosszú, kinyitható borotvát, olyat, amit manapság senki nem használ.

Rendes tag ez a Károly. Nekem hagyta itt.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)