Az olyan hétköznapi várakozások, mint amilyeneket a pénztárnál sorban állás, orvosi rendelőben vagy hivatalban ücsörgés közben él meg az ember.
Azt hiszem, hogy egyszer csak elegem lett az értelmesen kitöltött időből, információéhségem csillapodott, nem görgettem a mobilom, nem futottam át gyorsan a híreket, nem válaszoltam Messenger-üzenetekre, egyszerűen csak a régi, ilyen esetekben már sokszor jól bevált módszert alkalmaztam; bambultam. Emlékszem, a magyartanárom, amikor valamelyik diák elbambult, „Kongó!” felkiáltással igyekezett a jelen téridőbe visszatéríteni az eltévelyedett nebulót. Ezt persze a többiek részéről harsány nevetés kísérte. Milyen találó kifejezés. Hiszen, aki átadja magát a bambulás varázslatos, már-már extatikus állapotának, az akár egyetlen szempillantás alatt a Kongói Demokratikus Köztársaságban is érezheti magát. Különös elragadtatás ez, hiszen az ember nem akarja, mégis távoli gondolatok hívják, nem alszik, mégis mintha álmodna, és nem figyel, figyelmét mégis sokszor apró részletek és felfedezések kötik le. Gyermekkorom kedvenc bambulásai azok voltak, amikor hosszasan néztem, a legyek hogyan dörzsölgetik össze első, majd hátsó lábaikat, mintha fáznának. Imádtam nézni a kocsi ablaküvegén leguruló vízcseppeket is. Először csak egy indult meg lassan, vánszorogva, aztán már kettő. Amikor viszont összeértek, sebességük vagy százszorosára gyorsult, egy pillanat alatt folytak le a szélvédőn.
Egyke gyerek voltam, sokszor nem volt kire bízni. Hol apukámra vártam az autóban, amíg ő alkatrészeket vásárolt, hogy anyukámra a fodrásznál, amíg készen nem lett. Ilyenkor aztán lehetett bambulni: járatni a tekintetem az ablakon kibámulva a templomtól az úttesten át a parkig, majd vissza, a parktól, a zebra csíkjairól szökkenve gondolatban a templom tornyáig. Sosem untam meg. Vagy lehetett diszkréten, hang nélkül az ablaküvegre lehelni és figyelni, milyen gyorsan zsugorodik össze a párafolt. Az a legérdekesebb, hogy akkor jelentéktelennek tűntek ezek a várakozások, ma mégis emlékszem rájuk. Derűsnek, gondtalannak tetszenek. Ezeket idézem fel mostanában, amikor várok a rendelőben a gyógytornára, vagy amikor a postán kígyózik előttem a sor. Ma is jó kibámulni az ablakon és lesni, hogyan válik egyre kékebbé a láthatár és hogyan tükröződik az ablakokban. Aztán a kékben hogyan lesz egyre több a sárga, ahogy villanyt gyújtanak a szemközti házban. Aztán az esővel együtt hogyan folyik szét a fény a sikamlós járdán. Egy festmény, ami a szemünk láttára változik. Olyan jólesik ezt nézni, hogy néha már az is megfordul a fejemben, hogy a kezemben szorongatott kis papírost szándékosan elhagyom és húzok helyette egy újabb sorszámot, hogy így nyerjek magamnak néhány plusz percet a várakozásra.
Mióta előtérbe került az online ügyintézés, egyre kevesebb jut ezekből, a sokszor ódon és különös hangulatú intézményekben való céltalan merengésből. Sosem gondoltam, hogy egyszer még visszasírom a hivatali sorban állásokat.
Hiszen amíg várakozunk, olyan, mintha nem mi cselekednénk, elengedhetjük az irányítást és visz magával a hullámzó sor, újabb és újabb számot ad az automata, emberek érkeznek és indulnak, hogy ne szakadjon meg az örök körforgás. Amíg tétlenkedünk, a távolba révedünk, felfedezhetjük, hogy a változó élet közben ott a változatlan teljesség, aminek ilyenkor mi is a részesei leszünk. És ehhez a részesedéshez nem kell tennünk semmit, elég, ha létezünk. Ha szép az, ami érdek nélkül tetszik, akkor szép az is, amit érdek nélkül teszünk, vagyis amikor elrévedünk, tétlenkedünk, átmeneti semmittevésre vagyunk ítélve. Azt hiszem, hogy ez a várakozás a rokona, talán kis testvére a komolyabb, adventi várakozásnak.
Egy zenetanárom a féléves vizsgám után odajött hozzám és azt mondta.: „Nagyon szépek voltak a szünetek.” Először azt hittem gúnyolódik, aztán kifejtette, hogy milyen jól tettem, hogy nem siettem, hanem a taktusok és a tételek között elég szünetet tartottam, így hagytam érvényesülni a zenét. Hát, igen, jöttem rá tizenévesként, a zene alapja tulajdonképpen a csend. Egy szép dalban a csendek is szépek, a hatásszünetek, a lezárás utáni szünet és a hangok közötti mikroszünetek is. Most úgy gondolok a buszmegállóban, boltban, bankban töltött várakozási időre, mint mikroszünetekre, amik az adott nap eljátszásához szükségesek, kellenek ahhoz, hogy megszülessen a harmónia. Persze azért az is előfordul, hogy túl hosszúvá és kínossá válik a csend, úgyhogy nem ajánlom a szolgáltatóknak, orvosoknak és postás kisasszonyoknak, hogy a feltétlenül szükségesnél hosszabban várakoztassanak.
Nyitókép: Image by Myriams-Fotos from Pixabay
